Az örök határsértő: Demarkációs vonalon

21. - Lenn a Volga partján

Averkij

Július elején utazott Alekszandrral a férfi szülőfalujába. Az indulása előtti nap azonban még elcsípte édesapját szolgálat közben, bement hozzá az irodájába.

– Gyere csak, csillagom – intett Szergej, felismerve fiát a belépő tisztben.

– Szia, papa! – Averkij becsukta az ajtót. – Ráérsz egy percre?

– Hát persze! – mosolygott rá az altábornagy, félretette az iratot, amit addig olvasott.

Averkij lehuppant a vele szemben lévő székre, egyik lábát átvetette a másikon, felkapott egy ott heverő tollat, pörgetni kezdte kezében.

– Mi szél hozott? – érdeklődött Szergej.

– Tudom, hogy beszéltél Vaszilijjal – tért a lényegre Averkij.

– Elmondta neked – állapította meg grimaszolva Szergej. – Sejthettem volna.

– Igen, sejthetted volna. – Averkij, bár haragudott az apjára, nem hagyta, hogy a düh elragadja. Igyekezett bevetni azokat a technikákat, amiket Uvarov tanított neki, uralkodni az érzelmein. – Nem értem: mit akartál ezzel az egésszel elérni?

– Akár hiszed, akár nem, fiam, én a te érdekeidet tartom szem előtt. Egy házasságban biztonságban lennél.

– Egy házasság nem fog működni csak azért, mert te azt akarod.

– Honnan tudod, hogy nem működne? – kapott rajta Szergej. – Talán... talán éppen erre van szükséged. Most még nem látod, de ha benne lennél, talán megváltozna a véleményed.

Averkij kezében megállt a toll, ujjai megfeszültek. Mély levegőt vett, hogy ne bukjon ki belőle az indulat.

– Ez nem így működik, papa – erőltetett higgadtságot a hangjára.

– Beszéltél róla Uvarovval, esetleg? – érdeklődött Szergej. – Ő mit gondol? Nem hinné, hogy segítene?

– Inkább írjon fel lobotómiát receptre – morogta Averkij, tovább pörgette a tollat.

– Jaj, fiam... – sóhajtott lemondóan Szergej. – Még hogy lobotómiát! Miért kell neked ennyire drámainak lenni mindig?

– Sokat jártál anyával színházba, amikor terhes volt velem.

Szergej a tenyerébe hajtotta a fejét, elnevette magát.

– Azt hittem, dühös leszel rám.

– Az is vagyok – bólintott Averkij.

– Oh... – pislogott Szergej. – Csak mert...

Nem fejezte be, nem volt rá szükség, Averkij értette.

– Ha gondolod, eltörök valamit. – Kezében megállt a tollt, rámarkolt, de nem törte szét. – Különben igyekszem nem tenni.

– Én örülök, hogy jobban vagy, Averjusa – mosolygott rá Szergej, és ettől a mosolytól Averkij megint egy kisgyereknek érezte magát, aki szeretett volna apja erős karjába bújni, mert a világon ott érezte magát igazán biztonságban. – Ugye, tudod, hogy én a te érdekedet tartom szem előtt?

– Tudom, papa. Csak azt kérem, hogy vedd figyelembe, én mit szeretnék.

– Figyelembe veszem. Talán együtt kitalálunk valamit.

– Talán – ingatta fejét Averkij, letette a tollat. – Mit szólnál hozzá, ha leülnénk, és megbeszélnénk.

– Jó, ez jó ötlet – bólogatott bőszen Szergej.