Az örök határsértő: Demarkációs vonalon

4. - Milicisták és moszkvaiak

Averkij

A milicista Bogdanov őrnagy legkevésbé sem volt hozzászokva, hogy szolgálati időben kopogtatás nélkül, hívatlanul berontsanak az irodájába. Éppen ezért úgy megilletődött, amikor Averkij becsörtetett hozzá, hogy még ráordítani is elfelejtett. Averkij megállt, végigmérte az aprócska irodát, elfintorodott, aztán fordult Bogdanovhoz:

– Maga Darja Minovszkaja testvére, igaz?

– Igen – felelt még mindig kissé megilletődötten Bogdanov.

– Nagyszerű – nyugtázta Averkij.

Becsukta az ajtót, és, noha senki sem kínálta hellyel, leült az őrnaggyal szemben.

– Az unokaöccse, Vaszilij Andrejevics jó barátom, ő ajánlotta magát.

Bogdanov, aki még mindig a kezében szorongatott valami jelentést, komoran vonta össze szemöldökét.

– Ugyan elvártam volna egy formális bemutatkozást, de úgy sejtem, Averkij Krakovszkijhoz van szerencsém – mondta szárazon.

– Krakovszkij kapitány, ha kérhetem – helyesbített Averkij.

Bogdanov arca megrándult. Averkij hátradőlt, kihívóan nézett az őrnagy szeme közé: a hadsereg tisztjeként feljebbvalónak érezte magát, hiába állt rangban Bogdanov alatt. Krakovszkijként pedig végképp nem érdekelték olyan formaságok, mint kinek van magasabb rangja az övétől.

– Nehéz szívvel, de átküldenénk magukhoz egy tisztet – tért a lényegre.

– Miféle tisztet?

– Egy alhadnagyot. Átkérné magát a leningrádi milíciához Gorkijból.

Bogdanov döbbenten pislogott.

– És azt mégis hogy akarja elérni? – csodálkozott.

– Amiatt ne aggódjon – intette le Averkij. – Majd én ezt Moszkvában megbeszélem a megfelelő emberekkel. Hanem – hajolt előre, az asztalra tette kezét – ahhoz már magára lenne szükségem, hogy elhelyezhessük itt a kedves tiszt urat. Átvehetnék kapitánynak, teszem azt.

– Kapitánynak? – Bogdanov félretolta a papírt. – Alhadnagyból kapitánynak? Gondolja, hogy azok a bizonyos moszkvaiak még ezt is el tudnák rendezni?

– Maga amiatt ne aggódjon – torkolta le Averkij. – Az áthelyezés gond nélkül meg fog történni. Nekem csak az kell, hogy maguknál fogadják Zajcev elvtársat.

– Még ha meg is kapja a kapitányi rangot, nincs beosztás, amibe elhelyezhetném. Járőrnek jöhet, ott van hely.

Averkij ezt az utóbbi mondatot elengedte a füle mellett.

– Hát akkor fokozzon le valakit – tárta szét karjait. – Vagy helyeztesse át. Nagy ez az ország, biztos akad máshol hely.

Bogdanov megdörzsölte az arcát.

– Krakovszkij elvtárs, kérem, nem küldhetek el valakit indokolatlanul!

– Ha maga nem teszi, majd valaki más.

– Krakovszkij elvtárs! – fakadt ki Bogdanov. – Nem masírozhat be csak úgy, és követelőzhet, hogy a maga kedvéért helyezzek át valakit az ég tudja hova!

– Ha nem az enyémért – dőlt hátra ismét Averkij, összefonta karjait mellkasán –, akkor kerítek valakit, akinek a kedvéért igenis megteszi.

Bogdanov összeszorította az ajkait.

– Persze, nem muszáj – folytatta Averkij könnyeden –, nem muszáj nekem mindjárt elszaladni Moszkváig. Megállapodhatunk mi ketten is, hogy hol kezd maguknál Zajcev elvtárs.