Az örök határsértő: Demarkációs vonalon

8. - Végre Leningrádban

Alekszandr

Soha nem járt itt korábban, nem is akart újra eljönni.

A szék megnyikordult, ahogy hátradőlt rajta, lába idegesen járt az asztal alatt. Más nem is volt a helyiségben, csak az asztal és a két szék. Alekszandr összefonta karjait mellkasán, kinézett a rácsos ablakon, az mintha a semmibe nyílt volna, csupán fehérséget látott. A február még több havat hozott, mint a január, bajos volt bárhova is eljutni, de nem tehette meg, hogy nem jön el az öccséhez, mielőtt Leningrádba utazik.

Végre zörrent a zár, Alekszandr felugrott. Először látta az öccsét, mióta dühében kidobta otthonról, és bár számított rá, hogy a börtönévek megviselték, a látvány így is letaglózta. Alekszej fekete haját lenyírták, arca sápadt és beesett volt, a bő börtönruha ellenére is látszott, hogy sokat fogyott. Csupán csillogó, fekete szemei idézték régi önmagát, az embert, aki valamikor Alekszandr kisöccse volt, nem... ez.

Az őr levette a bilincset Alekszej kezéről, majd a sarokba húzódott. Alekszej megdörzsölte a csuklóját.

– Szervusz, bátyuska! – mosolygott testvérére. – Nem gondoltam, hogy tényleg eljössz.

Az őr Alekszandrot méregette, talán arra számított, hogy majd megpróbálja megölelni a rabot, az alhadnagynak azonban eszébe sem jutott. Szerette Alekszejt, mert mégiscsak az öccse, de undorodott attól, ahogy viselkedett. Ha hozzáérhetett volna, legfeljebb megpofozta volna.

Nem, nincs pofozkodás többet – emlékeztette magát

– Én sem gondoltam – morogta Alekszandr.

Leült a székre, Alekszej vele szemben foglalt helyet, az asztalra tette kezét.

– Polinyka rábeszélt?

– Igen.

Féligazság, ugyanis Averkij szintén noszogatta, hogy adjon egy esélyt az öccsének.

– Polja küldött neked néhány dolgot, leadtam a portán a csomagot, majd biztos megkapod.

– Kösz – bólintott Alekszej. – A család hogy van?

– Dása és Nyikolka jól vannak, Polja és Zinocska is. Natas szemtelen és akkora szája van, mint neked meg nekem együttvéve az ő korában. – Alekszej elnevette magát. – A mamácska meg... – Alekszandr megcsóválta fejét, Alekszej mosolya lehervadt. – Nem mindig van magánál. Amikor otthon voltam, összevesztünk Polinával és Natassal, a mama meg azt hitte, hogy a papával veszekszem.

– Veszekedtetek?

– Aha – bólintott Alekszandr.

– Miért?

– Mert nem tetszik nekem Kabanov, és mert Natas azt a hülyeséget találta ki, hogy akkor jön velem Leningrádba, ha megengedem, hogy katonatisztnek álljon.

– Katonatisztnek? – pislogott Alekszej. – No, nem elég egy Szovjetunió hőse a családban? Mit mondtál neki?

– Hogy megfontolom. Azt tudtad-e, hogy Natasának barátja is van?

– Barátja? – kerekedtek el Alekszej szemei. – Nem fiatal ő még ehhez?

– Ugyanezt mondtam – tárta szét karjait Alekszandr –, erre le lettem teremtve, hogy otthon ne dirigáljak.

– A kis boszorkány nem semmi választás elé állított – álmélkodott Alekszej. – Vagy otthon marad valami mihasznával, vagy elengeded a hadseregbe. Ez az utolsó csak jobban hangzik, mert hát te már megmásztad azt a ranglétrát meg valami tisztecskének is sikerült lyukat beszélned a hasába.