Aho's Bizarre Adventure

21 - Az utolsó felvonás

- Miért csinálod ezt?! Ő a saját lányod! Képes lennél végezni vele és a barátaival?! - kiabált Ercsé Aho apjára.

Az apa Ercsé felé fordult, és zavartan pislogott párat.

- Mikor mondtam, hogy végezni fogok Ahoval? Nem, erről szó sincs. -
- Akkor mi ez az egész? - kérdezte Aho.
- Ez, drága lányom, mind érted van! - Ahohoz lépett aki hitetlenül csóválta a fejét - Hát nem érted drágám? Ezt az egészet miattad tettem! Én leszek az aki a valóságba juttat téged! Te pedig végre igazán boldog leszel! -
- Én nem így akarok boldog lenni! Szerinted az leszek ha megölöd a barátaim?! - sírta - Most kezdett csak igazán jóra fordulni az életem, és te máris tönkretennéd?! -

Aho valóban úgy érezte, hogy most kezdett csak el élni igazán. Eddig a mindennapjait Han árnyékában töltötte, áhítozva egy fiú után, aki látszólag észre sem vette őt - legalábbis a kolbász párbaj előtt. Mikor végre alakulni kezdtek a dolgok kettőjük között a fiú újra eltűnt, és Aho megint magára maradt. Hiszen az iskola megszállása óta nem látta Antarot! Az akire a leginkább számítani szeretett volna egyszer csak felszívódott. Ekkor jött rá, hogy mi is az ami igazán fontos ebben az életben; a barátok. Terveket szőttek, együtt harcoltak egy nemesebb célért! Azok voltak élete legszebb napjai. Úgy érezte megtalálta a helyét ebben a világban. Egészen addig, míg Antatwo elárulta. A nehezebb úton kellett megtanulnia, hogy néha a barátok sem azok akinek látszanak. Először Antatwo, majd Leves... Borzasztóan fájt Ahonak, hogy a számára legfontosabb emberek árulták el őt. Most pedig a saját apja...

Viszont a legváratlanabb pillanatokban bukkannak fel a legnagyobb ajándékok, és a legértékesebb emberek.

Ha volt már valaha önfeledten boldog, és teljesen elégedett az életével, akkor az az Ercsével töltött álomban volt. Benne igaz barátra és lelkitársa talált. Emellett képes volt újra szeretni valakit, aki nem Antato volt. A barátait tekintve pedig... Pont az maradt mellette a végsőkig, akiben már az első pillanattól kezdve nem bízott.

Számít az, hogy egy hazugságban élünk, hogyha igazán boldogok vagyunk? Vajon bután, átverve, de boldogan, vagy a kegyetlen igazságot ismerve, de egyedül jobb élni?

- Én nem fogom azt az életet élni amit elképzeltél nekem. Ebben a világban fogok lenni, ha pedig azt mondod ez az egész csak egy kitaláció és nem a valóság, HÁT LEGYEN! Boldog akarok lenni, AZOKKAL AKIKET SZERETEK! -

Aho apja döbbentnek tűnt.

- Miért akarnál itt maradni? -
- Mert minden ide köt, ehhez a világhoz. Minden szerettem itt van, itt éltem le az egész eddigi életem... Miért akarnám újrakezdeni az egészet, ha boldog vagyok itt? -
- Boldog lennél..? -
- Őszintén az vagyok. Sosem voltam boldogabb, és nem vágyok másik életre. Minden ide köt ehhez a helyhez, mindenki itt van akit szeretek, aki fontos nekem... - az apjára nézett akinek vizes kis krokodilok folytak végig az arcán - Titeket is szeretlek apu. Anyát is és téged is, igaz tudom, hogy néha milyen nehéz eset vagyok. Fontosak vagytok nekem. Mindannyian. -

A lila tehenek elengedtek mindenkit, Aho és az apja pedig egymás karjába borulva sírtak.

- Ne haragudj lányom, én csak egy jobb életet akartam adni neked! Nem akartam, hogy hazugságban éld le az életed! Olyan boldogtalannak tűntél... Csak egy új esélyt akartam adni neked! - zokogta a krokodilokat.
- Valóban sokáig az voltam... Sajnálom, hogy nem becsültem meg jobban a családom! Ígérem, ez mától megváltozik! -

Olyan megható volt a jelenet, hogy Dio is megölelgette a fiát, Giornot, akivel igaz még az életben nem látták egymást, de olyan megindító volt az apa-lánya jelenet, hogy fellobbant a szívükben az apa-fia szeretet, és ettől felbuzdulva már rontottak volna ki az ajtón, hogy horgászni induljanak és bepótolják azokat az értékes éveket, melyeket egymás nélkül töltöttek, az emiatt érzett ürességgel a szívükben, hogy azt lángossal és egyéb zsíros kajákkal tömjék be és úgy tegyenek mintha minden rendben lenne, de közben esténként az ágyaikban sírva gurulnak, mert már tudják, hogy a legszebb évek már elmúltak, és a családjuk már soha sem lehet ugyanolyan, mint lehetett volna, minden próbálkozásuk ellenére, de ők felállnak az ágyra és kikiabálják a 7. emeletről, hogy "NEM, minket nem érdekelnek a mások által felállított elvárások, és a példák amiket azért állítanak elénk, hogy kövessük őket, hiszen ez a MI családunk, és úgy éljük az életünket ahogy csak szeretnénk, most pedig fogjuk azokat a pecabotokat, és fogunk egy halat amit Ahoval és a családjával meghitt hangulatban elfogyasztunk vacsorára, és úgy fogunk tenni, mintha mi is egy teljes család lennénk, igaz az űr amit Joseph elvesztése okozott mindkettőnk szívében mély sebet hagyott örökre, és ezt már semmiféle horgászattal vagy lángossal nem lehet betömni, majd amikor a rózsaszín levelek lehullanak a flamingófáról, és mi az alatt piknikezünk nevetve gondolunk vissza azokra az időkre, mikor még volt egy serpenyőnk, egy gyönyörű serpenyőnk egy hatalmas, piros masnival és úgy csillogott a lángos után maradt olajtól, hogy Josephnek biztos tetszett volna."