My Love Story

20

Henry:

Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet mondok, de... én félek. Egész életemben nem tudtam, hogy milyen érzés félni, apám szerint aki fél az gyenge. Eddigi életemben nem féltem, egészen addig amíg meg nem ismertem Bellát. Eldöntöttem, hogy  elmegyek hozzá, mármint a lakására. Lehet, hogy nem fog örülni nekem, de nem bírom tovább, muszáj látnom. Nem tudok uralkodni magamon, ilyen közel van hozzám és én nem mehetek oda hozzá, nem ölelhetem meg, nem csókolhatom meg és ez belülről kikészit. Ha nem vagyok vele olyan mintha nem kapnék levegőt. Most ideje, hogy újra fellélegezzek...

Bella:

Kiengedtek a korházból, a lányom nagyon jó kisbaba, alig sír és általában csak néz azokkal a nagy szemeivel. Már alig várom, hogy haza érjünk és végre lerakhassam a kiságyába aludni. Amikor belépek meglátok egy kulcsot a földön amit biztos, hogy nem én hagytam ott. De senki nem tudott volna bejönni, ugye? Meghallok egy hangot a nappaliból, egy nagyon ismerős és számomra kedves hangot. Ez Henry? De miért van itt és honnan tudja, hogy itt vagyok? Minden erőmmel azon voltam, hogy ne találjon meg de lehet kevés volt. A babahordozót lerakom az előszobában és bentebb megyek egész a nappalimig. Alig akarok hinni a szememnek, ez nem lehet, ő nem lehet itt.... Biztos csak képzelődöm. Igen, biztos csak erről van szó, annyira hiányzik Henry, hogy azt hiszem, hogy eljönne értem idáig.

- Szia édes.- és mostmár beszél is, ez egyre jobb lesz. Keresek egy pszihológust, szerintem kezdek megőrülni. 

- Mi a fasz?- ez kicsúszott. De miért lenne itt? Mi van, ha pénzt adni jött, ha azt akarja, hogy eltünjek az életéből. Annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy észre se vettem, hogy ő már jön felém. 

- Mit akarsz itt?

- Nem egyértelmű? A családomért jöttem.- ezt ő sem gondolhatja komolyan.

- Akkor mehetsz is vissza, mert neked...-hallom ahogy a lányom felsír én meg megyek és probálom megvigasztalni, de most valamiért semmi nem tűnik elégnek. 

- Hogy hívják?- hallom meg a hangját a hátam mögött.

- Neked ahoz semmi közöd!- megfordulok a babával a kezemben, és amint meglátja az apját abbahagyja a sírást és csak néz. Be kell látnom, hogy a lányomnak szüksége van az apjára, bármennyire is utálom őt. Tudom, hogy ha keresnék se találnék jobb apát neki mint Henry.

- Kamilla.

- Kamilla- néz rá. Vissza kell fognom magam, hogy ne olvadjak el.

- Megfoghatom?- kérdezi könnyes szemmel. Én ezt az ember még soha nem láttam ilyennek, ilyen érzelmesnek és gyengédnek. Ahogy átadom neki a kicsit, egyből ad neki egy puszit a feje tetejére és motyog valamit, amit viszont nem hallok teljesen de inkább nem kérdezem mit mondott.

- Beszélhetnénk? Kérlek engedd, hogy elmondjak mindent. Kérlek csak engedd, hogy helyrehozzam.- suttogja könnyes szemekkel az enyéimbe nézve.

Henry:

Amint megláttam a lányunkat, a lányunkat előjöttek az érzelmek. A tudat, hogy van egy lányom mindennél boldogabbá tesz, de közben elszomorít az, hogy az anyukája legszívesebben hozzám sem szólna. Muszáj elmondanom neki mi történt. Amint a kezembe vettem a kislányomat elkezdett könnyezni a szemem, még életemben nem éreztem ilyet. Megfogom őket védeni, ha az életembe kerül is. Óvatosan egy puszit nyomok a homlokára és elmondom neki, hogy mennyire szeretem és mindig vigyázni fogok rá. 

- Beszélhetnénk? Kérlek engedd, hogy elmondjak mindent. Kérlek csak engedd, hogy helyrehozzam.-  kérdeztem halkan, rá nézve.

- Persze - örülök, hogy könnyen belement, muszáj tudnia az igazat. De hogy mondjam el neki? Ez nem olyan bonyolult, csak megmondom neki az igazat, ugye? Nem tudom, mit tegyek. Fogalmam sincs.