A labda az életem (Befejezetlen)

1. fejezet - Hogy kezdődött el?

Hamar elkezdtem focizni. Hároméves voltam, amikor már egy komolyabbat is beletudtam rúgni a labdába (Ildi mama virága bánta). De ő ezért sose szólt, sose kaptam tőle figyelmeztető szavakat, sose bánta azt, ha lerúgom a virágoskertet. Ezzel szemben apa ha nem is tolt le, de azért odaszólt, hogy legközelebb próbáljam meg máshová rúgni a lasztit. Nagyon szerettem ott lenni, még ma is - ha sikerül - meglátogatom mamáékat. Számomra fontosak, mondhatni miattuk játszottam és játszom most is.

Korán észrevették, hogy ezt a labdarúgás dolgot nagyon jól művelem. 6 éves koromban már igazolt labdarúgó voltam az Angyalos FC-ben, leginkább a hét éven aluli csapatban játszottam 3 hónapig. Betöltöttem a hetet és felkerültem U9-be. Mondjuk azt, hogy felszántottam a pályát, mint támadó középpályás. Tényleg mentem védekezni, támadni, szögletet rúgni (brutál jó rúgótechnikám volt), én tettem meg a csapatban a legnagyobb utat, azaz én futottam a legtöbbet. Rájöttek, hogy én ezt a szintet kinőttem.

8 éves koromra már az U11 tagja voltam. Ez a ,,hadosztály" már lustább volt, mint a többi, gyakorlatilag volt hetente két edzés, azt viszontlágytojás. Plusz munkát nem vállaltak, csak én. Először mentem oda, és utoljára hagytam el az edzőpályát. Apámtól megtanultam, hogy a tehetség kemény munka nélkül mit sem ér. Ezért mindig próbáltam kihozni magamból a maximumot. De 8 éves gyerekről beszélünk! Egy nyolcesztendős ifjú titán még egy ilyen korban csak játszadozik az udvaron! De a Petike már belerakja az órákba a kemény munkát. Megmondom őszintén, nem ismerek még egy ilyen embert.

Betöltöttem a kilencedik életévemet. Maradtam ugyanabban a korosztályban, a tizenegy év alattiak között. A kemény munkám és az alázatom egyáltalán nem hagyott alább, sőt, még ki is teljesedett egy kissé. Sokkal keményebben dolgoztam, mint előző évben. Tudtam, csak így érhetem el a célomat: azt, hogy professzionális labdarúgónak vallhassam magamat. Ennek köszönhetően (na meg a vallásosságomnak) brillíroztam a szezonban, ámde ,,csak" ötödikek lettünk. Szerény vagyok, de ha nem lettem volna, lehet a top 10-ben sincsenek benne, olyannyira rottyon voltak annak idején. 47 gólt szereztünk, ebből 38 az én közreműködésemmel (21 gól, 17 gólpassz). Szegény Szabó Gabi bá' mennyit kiabált a fiúkkal! Még a kapitányi karszalagot is én kaptam meg, egy 9 éves, 134 cm magas kiskölyök a többi 11 éves lustaság helyett! Persze, hogy nem lett belőlük profi focista!

10 éves koromra bekerültem az U13-as csapatba, ahol pozitív csalódás ért. Nem vagánykodó 13 éves tinédzser fiúkák lőzsölnek a pályaszélen kezdőcsapatba kerülésért, hanem szorgalmas fiatalemberekkel találkoztam. Minden nap azért küzdöttek, hogy a lehető legjobb teljesítmény nyújtsák. Továbbá az is meglepett egy kicsit, hogy senki egy árva szót se szólt nekem amiért vallásos katolikus vagyok (ma már ,,tabutémának számít" és ,,ciki"). Mint később kiderült, ők is nagyon vallásosak, csak más felekezet hívei, de mindegyik afféle törvényben tudatta a követőkkel, hogy a másikat vallási identitása szerint nem szabad megkülönböztetni. Ezt a fiúk becsületesen be is tartották. Mindenki támogatta a másikat, ennek eredményeképp pedig megnyertük a bajnokságot 14 pontos fölénnyel, 70 pontocskával.