A labda az életem (Befejezetlen)

2. fejezet - Focimeccsből iskolaváltás

U13-as utánpótlás-játékosként azért még jártam az iskolába is. Az elv ugyanaz volt, mint az edzéseken: kihozni magamból a maximumot. Jól tanultam, a dolgozatokra igazából nem is kellett tanulni, mivel már az órán megjegyeztem a tanultakat, otthon legfeljebb átolvastam az anyagot és kész. Az ott töltött idő alatt kitűnő voltam, mindig ötösöket vittem haza. A nyarakat viszont nagyon vártuk mindannyian, különösen a focik miatt, a jó kis focizgatás mindig is jól esett számunkra.

Így történt a tanév vége utáni szombaton is. Úgy keltem fel, hogy alig várom, hogy kimehessek a pályára és egy jót futballozzak. Kimentem a fürdőbe, megmosakodtam, ezután megreggeliztem, majd megmostam a fogam, és vártam a délután négy órát, hiszen ekkorra beszéltük meg a haverokkal, hogy találkozunk az szatmárangyalosi sportpályán (ami az Angyalos FC edzőpályája, azaz a mienk).

Ebédre anya főztjét, a mindig ízletes paprikás krumpliját ettem, majd szóra nyitottam számat:
- Anya, tegnap azt beszéltük meg a Robikáékkal, hogy ma majd négy órakor megyünk focizni a pályára.
- Rendben, kincsem. - felelte anya. El voltunk rendezve. Már csak három óráig kellett várni, de mivel segítettem anyának mosogatni, ezért hamar eljött. Ezután elmentem, bepakoltam a cipőmet, kis vizet, ki ne száradjak, továbbá átvettem a pólóm egy mezre, majd mielőtt kiléptem volna, értesítettem anyámat, hogy indulok:
- Elmentem! Majd jövök negyed hat körül!
- Jól van, Petikém! Érezd jól magad! - érkezett a válasz. Felpattantam a kék biciklimre és indultam is.

A pályára 20 perc alatt értem ki, de addigra már ott voltak a társak: Károly Robi (a király), Szabó Zoli és Szabó Máté (ők ikertestvérek voltak).
- Szevasztok! - köszöntem nekik.
- Szia, Peti! - köszöntek vissza. - Mi újság van? Készen állsz a focára?
- Persze! Nem is kérdés! - feleltem.
Robika elővette fekete táskáját, majd kivette a labdát, és odagurította nekünk. Kezdődhet a móka! Kapuralövésekkel kezdtünk. A kapus mindig is Zoli volt, mivel ő a csapatban azon a poszton játszott. Megvallva az őszintét, én nem akartam volna beállni, de ha be is akartam volna, nem tehettem, mert ő sose engedte magát kiállítani. Ott szeretett igazán játszani, mi meg kívül. Rúgtunk vagy nyolcat kapura, mikor egy négyfős bandát láttunk meg a távolban. Eléggé furcsán közeledtek felénk, igazán rosszfiúsan. Amúgy se voltak jók. Sosem.
- Beállhatunk játszani? - kérdezte Nagy Tibi, a bandavezér.
- ,,Csak őket akartuk elkerülni." - járt a fejemben.
- Öhm.. Persze, persze, gyertek csak! - válaszolta Máté. - Legalább elverjük őket. - suttogta nekem.
- Úgy kikaptok, egy hétig csak sírni fogtok miatta! - jelentette ki Brendon.
- Azt majd meglátjuk! - mondta Robi. Megigazította szőke haját, majd arcáról letörölte az izzadtságcseppeket. - Mellesleg, ki fog kezdeni?
- Az a csapat, amelyik nem tanul. - felelte Zoli. Felsóhajtottam. Minek azoknak kell hagyni a kezdés jogát? Na mindegy, ez már ilyen, ahhoz kell alkalmazkodni, amit kapunk.

El is kezdődött a mérkőzés. Nagy Tibor nevezetű úriember útjára is indította a labdát Brendon felé, majd ő egy számunkra ismeretlen embernek passzolta tovább. Mivel ők nem igazolt futballisták, ezért nehéz dolguk akadt. A labdaszerzés számukra nem ment oly könnyedén. Az ő szemükben a megoldást a mennyei megyeiben látható gyönyörű szerelések jelentették. Röviden: ketté akarták törni a lábunk szárát. A csúszkálás azonban szintén nem vált be, mivel mi gyorsabbak és ügyesebbek voltunk labdával és labda nélkül is. Gyorsan elnyargaltam a balszélen, majd a hosszú sarokba tekertem a labdát. 1-0 ide. Az ellenfeleknek nem szegte a kedvüket a vezetés, méginkább elkezdtek hajtani. Úgy három percig valamire való focit láttunk tőlük, szép passzokkal, beadásokkal, de ezeket a felíveléseket Máté rendre kifejelte. Így történt most is, ezúttal Robi indult meg a jobbszélen, majd a gyorsan felérő védő kobakjára varázsolta a játékszert, aki szinte bármilyen megpróbáltatás nélkül a kapuba juttatta a labdát. Tibiéknek már forrt a fejük.
- Mostmár ölni kell ezeket, fiúk!! - elvégezték az újabb kezdőrúgást is. Mi pedig ugyanolyan hajtással mentünk bele a meccsbe. Miután megszereztük a labdát, Nagy Tibi elkiáltotta magát:
- TÁMADÁÁÁS!! MEGHALSZ, RÓBERT GIDAAA! - mivel Robinál volt a labda. Robi átjutott Brendonon, de Tibi már felrúgta őt, majd rákiáltott:
- EZT MOST AZÉRT, MERT GÓLT RÚGTÁL, KISGYEREK!! - egy évvel volt idősebb nálunk.
- Mit pampogsz? - kérdezte Máté, majd ezen a ponton kakaskodás indult meg. Én sikeresen leszedtem a Mátét. Tibi pedig rám támadott.
- Mi van, mitől féltek? Attól, hogy szétszedünk benneteket?
- Nem félek semmitől, sem a barátaim nem félnek semmitől.
- Mostmár félhetsz! - megpofozott.
- Nem fogok! - visszakézből megpofoztam, majd egy öklöst is beadtam neki. Szerencsémre nem látta senki. Nagyon beindultam az előbb történtek miatt, de egy kicsit mégis megsajnáltam. Vértől ázott az orra, de semmi komolyabb baja nem lett emiatt (meg is lepődtem). Viszont fájdalmától csak ennyi jött ki a száján.
- Fiúk, me... me... menjünk haza! - nehezére esett beszélni. Haverjai felállították, és hazakullogtak. Kicsit még focizgattunk, aztán azt mondtam a haveroknak, hogy mostmár indulok haza.
- Oké. - válaszolt Robi. - Lassan mi is indulunk haza.

Felpattantam a biciklimre, és rekordgyorsasággal tekertem haza. Sosem tettem ilyet, de a félórával ezelőtt történt dolog után felzaklatottan rontottam be az ajtón. Igen, szabályosan berontottam.
- Peti, ajtóra vigyázz! - szólt rám apa.
- Próbálok. Csak tudod.... inkább leülök. Ülj le te is, mert ezt két percben nem lehet jól elmagyarázni.
- Na mondd.
- Hát... kezdjük a legelején. Tegnap Robikáék lehívtak engem focizni.
- Igen...
- És én le is mentem.
- És?... Kiközösítettek?
- Nem. Focizgattunk mi rendesen. Hanem jött a Nagy Tibi bandája, és kihívtak minket egy meccsre. Még azt is mondták, hogy agyonvágnak minket.
- Nagyképű, falábú banda! Hahaha. - nevetett fel apa.
- Hát igen. Úgy állt hogy mi ezeket megverjük.
- És mi lett?
- Tibor bátyja, a bandavezér lerúgta Robikát. Odamentem megvédeni őt, de megpofozott, én meg visszakézből visszapofoztam, majd behúztam neki egyet ököllel.
- Nem szabad ilyet csinálnod! Legközelebb ne csinálj ilyet!
- Igyekszem magam visszafogni. De a lényeg: ezek ugyanúgy a mi osztályunkba fognak járni, én meg ezekkel nem akarok egy iskolába se járni!
- Hova mennél már, kisember? - kérdezte apa.
- Mondjuk a Szent Ignácba, Jánkra?
- Na, oda mehetsz, fiam. - válaszolta.

Hétfőn már be is mentünk Jánkra, a Szent Ignácba, ugyanis akkor ügyelet volt, ráadásul hétfőn tartották a beiratkozási napokat. Most is így történt, úgyhogy kaptunk az alkalmon és beiratkoztam. El lett intézve az új diákigazolvány csináltatása, amire csak 10 napot kellett várni. Szeptemberre már minden olyan ügy el lett intézve, amit csak júniusban lehetett. Mert iskolakezdésre augusztusban is lehet preparálni.

A barátaimhoz eljutott a hír, hogy iskolát váltok. Megijedtek, hiszen azt hitték, elmegyek távolra.
- Hallottuk, hogy mész a Szent Ignácba, ez azt is jelenti, hogy elköltözöl a fővárosba?
- Nem, dehogyis. Ugyanígy itt fogok élni. Csak nem oda fogok iskolába járni.
- Tehát majd a focizgatások nem fogna elmaradni?
- Nem bizony. Időm és energiám engedi, én menni fogok a pályára. hogy veletek focizzak.