A labda az életem (Befejezetlen)

10. fejezet - Igazolás, majd a ranglétránk

2 hét telt el a kirohanásom óta. Mind a 6 ember ki lett rúgva a csapatból. Palmer bejelentette, hogy többé nem fog élsportolóként tevékenykedni a futball berkein belül, mi pedig várjuk a soron következő ajánlatot, vagy ajánlatokat.

Éppen vasárnap volt. Mint minden vasárnap, a mai napon is szentmisére készültünk. Minden vasárnap 10 órakor tartottak szentmisét Manchesterben, a Szent István Egyházközségben. Ez egy magyar közösség által alapított, angliai magyar egyházközség magyar hívekkel, magyar pappal rendelkezik, ráadásul a szertartások is anyanyelvünkön zajlottak. Röviden: egy cseppnyi Magyarország Manchesterben. A helyi plébános Nagy Mihály volt, aki missziós úton tartózkodott itt. Ő vidékünk egyházmegyéjéből került ki ide, amikor megtudta, hogy egyházközséget alapítanak itt. Pontosabban, ő maga kérte, hogy kijöhessen, mert akkor nekik nem kell aggódniuk, hogy lesz-e papuk, vagy sem. Én pedig mióta itt élek, hű ministránsa vagyok. Aki esetleg nem tudná, mi ez a ,,foglalkozás": a ministráns az az ember, vagyis pontosabban kisfiú és/vagy kislány (lehet mindkét nemből ministráns, de ezt a pap válogatja, hogy ragaszkodik a hagyományhoz, vagy sem), aki fehér egyberuhában szaladgál ide-oda a pap körül. Komolyra fordítva a szót: a ministránsok azok a fiatalok, akik besegítenek a papnak a szertartásban.

A szentmisére fiatalos cuccot vettem fel: egy farmert, és egy pólót, valamint egy fehér-fekete színű sportcipőt.             
Ahogy beléptem a sekrestyébe, egyből köszöntöttem az atyát:
- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!
- Mindörökké ámen, Petikém! Hogy vagy?
- Hát nem olyan jól..
- Naaa, mi történt?
- Hát, tessék idefigyelni, Atya! Ugye, engem leigazolt a Manchester City ezen a nyáron. Az edző, akinek fia ugyanazon a poszton játszott, belátta, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában. Ezért, mivel az én meglátásom szerint képtelen volt racionálisan nézni a dolgokat, vagy inkább nem akarta, ezért megpróbált fiának kedvezni, aki mindenféle kitalált, koholt vádakkal próbált meg engem félreállítani.
- Ez valóban csúnya dolog, nem szabad ilyet csinálni. Ha már jobb akarsz lenni, akkor a tudásoddal állítsd félre, ne az ilyenekkel.
- Hát igen, csak ő sajnos ilyen, aki veszélyezteti a pozícióját, azt félreállítja.
- És akkor most szabadon igazolható vagy?
- Igen, az vagyok.
- Kaptál már ajánlatokat?
- Nem.
- Neeem? Pedig egy ilyen tehetséges futballistáért már menni kellene egyből! Le kéne igazolni azonnal, mikor már le lehet! - ezen elmosolyodtam, majd ránéztem az órámra. Láttam, hogy miséig még van 6 perc. Ezért úgy döntöttem, felöltözöm ministránsnak. Egyből levettem a vállfáról a fehér ministráns ingemet, majd magamra öltöttem, és egy fehér zsinórt a derekamra kötöttem, ezzel készen állva a misére.
,,Bevetés" előtt ez mondta a pap:
- Na akkor most imádkozzunk!... Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében, ámen! - majd mondta. - Örömmel szolgáljunk az Úrnak!
- Örvendezve lépjünk színe elé! - válaszoltam, majd egyszerre elkezdtük: - Mindenható örök Isten! Te megengeded, hogy Megváltásodnak legszebb áldozatában oltárodnál szolgáljunk. Állj mellettem, hogy feladatomat pontosan, tisztelettel és áhítattal végezhessem! A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen. Ezek után megszólaltak a harangok, majd a hívek elkezdték imádkozni:
- Jóságos Istenem, áldd meg azokat, akik már itt vannak templomodban, oltalmazd azokat, akik úton vannak templomod felé, bocsáss meg azoknak, akik készülődnek, de sohasem érnek ide, és légy irgalmas azokhoz, akik sohasem készülődnek a Te házadba! Ámen.

Ahogy szokták, meghúztam a csengőt, majd bevonultunk a pappal a templomba, hogy térdet hajthassunk az örökmécses előtt. Ezután megkezdődött az igei liturgia.
- Gyónom a mindenható Istennek, és nektek testvéreim.. - hallatszott a paptól, mire a hívek folytatták a pappal együtt. - ..hogy sokszor, és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.. - miközben a mellkassunkra három apróbb ,,ütést" mértünk, ezzel mutatva, hogy bánjuk, amit tettünk. - ..de kérem ezért a Boldogságos, Mindekor Szeplőtelen Szűz Máriát, és titeket, testvéreim, hogy imádkozzatok érettem Urunkhoz, Istenünkhöz.

Olvasmányt és Szentleckét Mózes második könyvéből, és a 2. korintusi levélből olvastunk, majd a pap az evangéliumot János evangéliumából olvasta fel. Ezután elkezdte prédikációját:
- Kedves Testvérek! Mindannyiunk életében vannak mélypontok. Nem mindig sikerül az, amit eltervezünk, amit szeretnénk. Olyankor azt érezzük mindannyian, hogy az Istenünk elhagyott minket. Pedig nem. Ő mindig velünk volt. Sosem hagyott el minket. Csak az Isten nem olyan, aki csak úgy megjelenik előttünk, most, máris, azonnal! Ő máshogy jelenik meg. Ő nem oldja meg problémáinkat. Ő megadja a lehetőséget, hogy mi magunk oldhassuk meg. Milyen kegyes, milyen irgalmas Istenünk van! Hagyja, hogy mi magunk oldjuk meg! Itt van drága ministránsunk, Petike, - mutatott rám - őt kirúgták az aktuális csapatából, jogtalanul. Látják rajta, hogy csügged?
Látják rajta, hogy elvesztette a hitét?
- Nem. - válaszolták a hívek.
- Ez az ember ugyanolyan örömmel érkezett templomunkba ministrálni. Várakozik. Várja, a következő ajánlatot a következő csapatába. És nem csügged, hisz tovább Istenünkben. Kedves Testvérek, maguk se csüggedjenek. Ha akadály gördül az életükbe, ha belép az életükbe az ördög, ne essenek kétségbe. Továbbra is higgyenek Istenünkben, mert Ő megsegít minket. Ezért ő a Jó Pásztor. Az Isten nem fordít hátat egyik embernek sem, mindenkit megsegít, valamilyen formában. Ezért oly dicső számunkra! Ámen!

Ezek után megvoltak a könyörgések, majd kezdődött az áldozati liturgia. Ebben a szakaszban a pap a kenyeret és a bort Krisztus testévé, és vérévé változtatta, majd az Ő Szent Testét magunkhoz vehettük.

Mise után ahogy kiléptem a templomból, egy körülbelül velem egymagas, 50 év körüli szemüveges férfi állított meg.
- Szia, öhm.. állj meg egy pillanatra!
- Tessék, uram!
- Figyelj, be tudnál holnap jönni a Carrington edzőközpontba?
- Persze! Hány órára?
- Kilenc körül.
- Rendben.

Hazaértem, és anyának elújságoltam a
hírt.
- Anya, képzeld, meghívtak a Carrington edzőközpontba.
- Wow! Hogyhogy? Nem számit neki, hogy a rivális csapatba játszottál?
- Nem tudom. Szerintem hallotta, mi történt velem, és valószínüleg tesz a múltamra, és csak a tehetségemet látja.
- Na hát! Az én kisfiamnak csak 2 hetet kell várnia! Úgy örülök!
- Nekem van a legjobb anyukám!
- Jaaaj, de aranyos vagy! Gyere ide, hadd ölelgesselek meg!

Másnap bementünk az edzőközpontba. Pontosan az az 50 év körüli férfi fogadott minket.
- Jó reggelt kívánok, még így kilenc órakor! Jöjjenek velem!
Bevezetett minket az irodájába, ahol egy másik emberke is, egy bizonyos Robika is ült.
-  Ülj le, fiatalember! - ültetett le Robika mellé. - Addig is megkeresem a másodedzőt!
- Robika, úgy látom, neked is könnyen ment a klubkeresés!
- Így van! Engem hamar megkeresett.
- Na, hála legyen a jó Istenünknek!
Közben megérkezett az edző Kocsis Tamással. Furcsa volt, mindannyian elképedtünk a látványon. Riválishoz igazol?
- Anyuka, miért nem tetszik leülni?
- Ó, hát én megállok itt a fiam mellett!
- Na ez így nem járja! Tessék leülni!
- Ó, de...
- Üljön csak le nyugodtan, kérem! Azért van az a szék! - mosolygott rá barátságosan a vezetőedző.
- Nos, én Németh István vagyok, a Manchester United ifjúsági csapatának vezetőedzője. Asszisztensem Kocsis Tamás, őt biztosan jobban ismeritek, mint engem.. Kivéve téged, Robikám, téged ismerlek. Nos... Mi titeket le szeretnénk igazolni! Mit szóltok hozzá?
- Igen! Csatlakoznánk szívesen!
- Akkor mostmár csak írjátok alá!

Aláírtuk a szerződést, és hivatalosan United-játékosok lettünk.
Mindössze 13 évesek voltunk. És elmentünk a riválisokhoz.

Kiemelkedtünk az utánpótlás-együttesekben, és Németh István folyamatosan egy korosztállyal feljebb játszatott minket. Persze, mi helyt álltunk. Majd 18 évesen mind a ketten bemutatkozhattunk a felnőttek között. Ez a mi utunk a felnőtt labdarúgás előszobájából a felnőtt labdarúgásig.