Emlékezet és Feledés

1. Fejezet

Julianna Amara King

„Valami nincs rendben.”

Az éjszaka közepén valami felébresztett. Nem tudom pontosan hogy mi, de valami a sötétben nyugtalanságot ébreszt bennem. Talán csak egy ismeretlen hang az, ami megijesztett, az is lehet, hogy a vak sötétben tátongó csend borította el az elmémet. Az ágyon ülve síri csendben fülelni kezdek, lehet a dadus az, aki szokásához híven álmatlanságban szenved. Halk léptek morajlása hallatszik odakintről, mintha a folyosó parkettáinak nyikorgása fülsüketítő zajként rombolná le a végtelen csend nyugalmát. A szívem a félelem és hirtelen ért hanghatásokra azonnal vad kalapálásba kezd mellkasomban. Nyughatatlan idegesség kerít hatalmába, valahogy rossz érzésem támad.

- Dadus? – suttogom halkan. Azonban semmi válasz. A folyosóról tompa nesz hallatszik, léptek óvatos recsegése, amitől megdermedve kuporodom össze. Félek!

A fejemben megannyi dolog kavarog ebben a pillanatban. Rettegek, aggódom és reménykedem, hogy a folyosóról beszűrődő hangok tulajdonosa a dadus legyen. Az esti zajokat hallgatva ráébredek, hogy nem süvít még a szél sem, a huzat nem riogat ma éjjel. Ez valami más. Valami rémísztő árny, ami sötétben ólálkodik várva, hogy elkaphasson. Érzem...

Remegő lábakkal mászom ki az ágyból, majd mintha hirtelen a sötétség sűrűbb lenne körülöttem, úgy érzem valaki figyel engem. Figyeli minden léptem, bizonytalan mozdulatom pont úgy, ahogy a vadász lesi áldozatát. Arra vár, hogy elkapjon, megfélemlít, foglyul ejt, majd tőrbe csalva áldozatként elfog, diadalt aratva zsákmánya felett. Az ajtóhoz vánszorogva próbálok halkan, csendben mozogni, mint egy szellem, aki kísérteni akarja a házban élőket. Kezem reszketve, a félelem és idegesség okozta remegéssel ragadja meg a kilincset, majd parányi bátorságomnak köszönhetően óvatosan, ügyelve arra, hogy ne okozzak zajt résnyire nyitom a szobaajtaját. A sötétségben halovány lámpa fény villan még, ami úgy hat rám, mint egy erős fájdalomcsillapító, elnyomva minden zűrzavart és feszültséget, miközben lassan elnyel a nyugalom. – Dadus? – szólítom meg újra. A rajtam eluralkodott félelemből felocsúdva hangom halkabb volt, suttogásként hallatszott. Nesztelen hangomra és az ajtó nyikorgására a fényben rejtőzködő illető mocorogni kezdet, nézelődni, majd mikor az irányomba nézett az ajtó mögül láttam őt. Ismeretlen volt, idegen, akit nem ismertem. Valaki, akinek semmi keresnivalója nem volt itt. Van odakint valaki, aki történetesen nem a dadus! A rémes felismerés hatására, a betörő puszta jelenlétére rám tör a pánik. A dadussal ketten vagyunk itthon, ebben az óriási házban, amit éjszaka gyanánt sötétség vesz körül. Van odakint valaki, akinek a jelenléte minden bizonnyal az álmatlanságban szenvedő dadusomnak is feltűnt. Rettegek...

Istenem kérlek, ne hagyd, hogy baja essen!

Halk könyörgésemet elfojtott zokogással mormolom, amikor megmerevedve a félelemtől letaglózva hallom meg Hilda hangját. – Takarodjon innen! – kiáltja a dadus határozott hangon. Bár szavakba önteni sem tudom mennyire félek kinézek a résnyire nyitott ajtón. Már nem magamat, vagy a házban rejlő értékeket féltem, hanem Hildát. A dadusomat, aki születésem óta velem van.

A folyosón a halovány lámpa fényben tisztán látom mi történik. Dulakodás rém képei tárulnak elém. Az az ismeretlen istenverte alak fojtogatni kezdi a dadust, aki kapálózva küzd az erőszak ellen. Éles hang üti meg a fülem, majd hangos csörömpölés. Valami nincs rendben! – Haver nézd mit találtam – trappol fel egy másik alak az emeleti lépcsőn. Látva, hogy társa mit művel ellenkezni kezd. – Ereszd el! Azonban nem teszi. Továbbra is nyakon fogva tartja, a falnak szorítva az idős asszonyt.
Mit tegyek?