Gyűlölöm szeretni az anyámat.
Ugyanis fáj szeretni az anyámat.
Fáj látni a szemeiben a változni akarást és fáj utálni azért mert nem változik.
Fáj róla csúnyákat mondani és fáj utána teljesen jogosnak érezni minden kimondott szót.
Fáj látni ahogy diétázik, ahogy nem tudja elfogadni önmagát de utálom látni ahogy diétázik, ezzel mindent háttérbe szorítva. Minket háttérbe szorítva.
Fáj látni hogy sokszor azt sem tudja mit csinál de utálom, hogy nem veszi észre mit csinál.
Fáj amikor megüt, elviselhetetlen, megalázó érzés de utálom tudni hogy azért üt meg, mert tehetetlen kisgyerek a nap 24 órájában.
Fáj látni, hogy nincsenek barátai de utálom hogy én helyettesítem azokat.
Fáj a tudat, hogy meghaltak a szülei, a bátyja pedig nem igazán beszél vele, de utálom hogy én vagyok az anyja.
Fáj a csuklóm, a fenekem, a koponyám, a lábszáram, a lapockám, a tarkóm, a felkarom, az alkarom, a fejbőröm, az arcom, az orrom, a szám, de utálom, hogy tudom mikkel kellett kisgyermekkoromban szembenéznie.
Fáj, hogy monitoroznom kellett minden levegővételét, de utálom hogy ezt az érzést tudta bennem kelteni valami okból.
Fáj a figyelemhiány de én ugyanezt teszem vele.
Fáj hogy büntet, de én is büntetem.
Fáj hogy a kapcsolatunk lenyomata magyarázza az összes traumám, de utálom hogy neki is vannak traumái.
Fáj hogy nem értem őt, de utálom hogy értem.
Fáj, hogy szeretem és utálom hogy gyűlölöm.
