Talán csak a fejemben léteztél,
Az is amit éreztél, ahogy féltettél,
Ahogy mindent félretettél.
Nem tudom az vagy-e még, akinek gondollak,
Azt hittem az vagy aki voltál,
Azért mielőtt elmész, szólj már.
Pár szót, ami újra és újra lejátszódhat a fejemben,
Ami lyukat üt a szívemen.
Elhittem egy teljes történetet,
Még mindig törlöm a képeket,
Ahogy pörögnek az emlékek,
Elmennek előbb utóbb, addig pedig széttépnek.
Őrzöm a kis ereklyéket,
Elhittem, hogy veled szép lesz,
Hogy veled egyáltalán lesz, kellesz,
Most pedig a múlt összes rémálma,
Falat emelt körém, az elmém már nem állja
az ostromot, az ágyúkat, azt hittem megmentesz.
Féltem érezni, s mikor megtörtént,
Vissza út már nem volt, eltűntél.
Tűnsz még most is folyamatosan,
Lehet nem is tudatosan,
De távolodunk biztosan.
Fájt eddig ezt leírni,
Még jobban fáj beszélni,
Eleinte remélni, aztán ezt megélni.
Nem tehetsz róla, ez az én hibám,
Mintha én irányítanálak, hogy ezt csináld.
Minek agyalok, ha én teszem ezt tönkre,
Ha én vagyok kettőnk közül aki a másikat ellökte.
Akkor mi van?
Mi van ha ez van?
Úgy érzem így van, mégis reménykedem,
S kaparom magam össze, hogy elég legyek.
