Talán most is túl mélyre ástam,
A homok már nem áll rakásban,
Rám borult, és betemetett.
Felelmeltem a kezemet hogy ássak felfelé,
De a homok nyomott lefelé,
Bele a szemembe, a számba,
Hisz a kiutat minek lássam?
Hogy újra ássak felfelé?
Hogy tudjam, ez nyom lefelé,
Hisz minél jobban kapálózom,
Annál többet átkozódom,
Hogy a homok, ami a méreg,
Újra elásson, s ne jussak fényhez.
Megtenném ha tudnám, ugornék ki innen,
De még mit nem.
Kívülről kiabálnak, nem hallom,
Csak azt vallom,
Ha hangosabbak mint a homok,
Inkább nyomjon szét a mocsok.
Meg az a sok dolog,
Ami ott maradt velem lent,
A sebek miket szereztem fent,
Összelapítanak itt bent.
Elveszik az oxigént s felrobban a tüdőm, s tudom,
"Küzdjél!" "Csináld!" "Ne add fel!"
De már unom.
Elfáradtam és azt hiszem,
Az a homok idebent,
Miattam borult rám, mert magamat ástam el,
S tetteim súlyát nem vállalom fel.
