Miss Asher

II. fejezet

Majdnem egy órát keresgélte Mary Arthur Fosterrel a kapát, de a végén, anélkül ültek le a kertben egy nagy kőre. Hogy miért kereste Arthur Foster a kapát? Mert a kertet is rendben kellett valakinek tartani, mivel a kertész egy héttel ezelőtt felmondott, így most Arthurra hárult a kertész feladata.

– Tulajdonképen miért, mondott fel a kertész? – tudakolta a lány.

– Magam sem tudom – felelt Arthur, majd hirtelen megkérdezte. – Nincs kedve sétálni?

– De, persze, van – mondta a szolgálólány arra gondolva, hogy, így legalább nem kell vissza mennie a könyvtárszobába. Tudta, John Foster igazán mérges lesz, ha visszatérnek, de ebben a percben nem érdekelte, csak sétálni akart Arthurral.

Hosszú sétát tettek. Arthur fel vezette Maryt a közeli domboldal tetejére ahonnan csodálatos kilátás nyílt a tengerre, mely nagyon piciben, hisz messze volt, ott kéklett előttük. A lány a két hét alatt talán most először érezte magát boldognak, ahogy ott állt a messzeségbe nézve, miközben a szélben a haja lebegett. Mr. Foster is valami nyugalmat ébresztett benne, mellette biztonságban érezte magát, s azt kívánta, bár sosem kéne vissza mennie John Foster házába, főleg nem a könyvtár szobába.

– Csodálatos hely, nem igaz? – kérdezte a férfi.

– A legcsodálatosabb hely ahol eddig jártam – felelt Mary elbűvölve.

– Tudja egészen gyerekkorom óta, amióta anyám meghalt, ha szomorú vagy ideges vagyok, ide jövök ki ennek a domboldalnak a tetejére, csak leülök és nézem a tengert.

– Hogyan hunyt el az édesanyja? – kérdezte Mary, nem akart tapintatlan lenni, de mégis, úgy érezte ez a kérdés nem volt illendő. Arthur Foster arca megfeszült, de kis idő elteltével lassan beszélni kezdett.

– Tudja miattam halt meg – felelte fájdalommal az arcán. – Egy esős éjszaka történt, nagyon beteg voltam, az orvos megígérte, hogy benéz hozzánk, azonban a viharban a kocsija elakadt az úton. Az állapotom egyre rosszabb lett, az apám éppen elutazott egy másik városba, anyám nem tudta mi tévő legyen. Végül úgy döntött, ő maga megy el segítséget kérni, addig engem Mollyra bízott, aki akkor még csak tizenöt éves volt. Csakhogy, ahogy az esőben sietett segítségért, egy kőben elesett és beverte a fejét, egy másikba, mire megtalálták, már túl késő volt.

Arthur Foster szeme könnybe lábadt.

– Mint látja én túl éltem a betegséget – folytatta Arthur, miközben egy könnycsepp folyt le az arcán. – Ugyanis az orvos végül megérkezett, egész életemben, csak arra tudtam gondolni, hogy az egész hiába volt, az egészről én tehettem.

Mary nem is tudta mit szóljon, végül csak oda lépett Arthur Fosterhez és megfogta a kezét.

– Köszönöm, hogy megkérdezte – szólalt meg hosszú csend után a férfi.-Eddig még nem mondhattam el senkinek sem. Tudja apám nem egy megértő ember, mindig el volt foglalva a maga bajával.

A lány mélyen nézett bele Arthur Foster szemébe, aki viszonozta pillantását, egy percre mintha megállt volna az idő, a szél lágyan Mary hajába kapott, amikor a két boldogtalan lélek találkozott.

– Tudja... – kezdte Mary, miközben kicsit elfordította fejét. – Nekem mindkét szülőm él, azonban már majdnem egy éve, hogy elvesztettük a bátyámat, anyám büszkeségét, azóta alig szól valamit, nem hajlandó csinálni az égvilágon semmit, csak ül egy szobában és néz maga elé. Azóta nem tudok felidézni, egy olyan pillanatot, amikor rám emelte a tekintetét, mintha a bátyámmal mindkét gyermekét elvesztette volna. Csakhogy én élek és szükségem lenne az anyámra. – Ezúttal Mary arcán, folyt végig egy könnycsepp. – Ekkor találta ki apám, hogy jöjjek el szolgálólánynak, akkor nekem jobb lesz és legalább valami pénzt küldhetek haza, ugyanis ő nemrég elvesztette a munkáját, így pénz szűkében maradt a családunk.

Ezúttal Arthur Fosteren volt a sor a megértésre, meg is értette, hiszen ha nem is halt meg, de Mary is elvesztette az anyját. 

Egy darabig még álltak csendben egymás mellett, hosszú csendnek tűnt, mégis tökéletesnek. Ebben a csendben talán mindkettejükben ugyanazon érzés fogalmazódott meg, melyet itt a domb tetején még fel sem fogtak.

– Lassan vissza kellene indulni – törte meg a némaságot Arthur Foster. – Hamarosan vacsoraidő.

– Molly szörnyen mérges lesz, hogy nem segítettem a vacsora elkészítésében.

– Ne izgulj, beszélek vele! – próbálta megnyugtatni Arthur.

– Talán jobb lenne hallgatni erről a sétánkról, nem? – kérdezte Mary. – Azt hiszem, nem a legillendőbb dolog, kettesben sétálnom egy férfival, aki ráadásul a munkaadóm fia. A végén még azt hiszik, van köztünk valami.

– Meglehet – felelte Arthur.-Amilyen pletykásak az emberek. De azt azért mondhatom neki, hogy segített megkeresni a kapát, és észre sem vettük, hogy a keresgélés közben, hogy elrepült az idő.

Mary elmosolyodott.

– Igen, azt azért mondhatja.

Lassan mentek vissza, minél inkább késleltetve a házhoz való visszaérésüket, de így is visszaérkeztek. Arthur az első ajtón ment be a házba, Mary a hátsón. A lány először felsietett szobájába, ugyanis visszafelé jövet észrevette, hogy összesározta a ruhájának az alját, így gyorsan átvette, remélve, hogy addig Arthur beszél Mollyval.

Miután kész volt lesietett a konyhába, ahol a szakácsnő kissé mérges arccal fogadta.

– Több mint két óráig kapát keresni? – tudakolta gyanakvóan.

– Több mint két óra? – kérdezte tettettet megdöbbenéssel Mary. – Alig tűnt egy órának.

– Meghiszem azt – jelentette ki Molly. – Na, menj, legalább az asztalt terítsd meg, azt hittem már, nekem kell azt is csinálnom.

Mary megterített. Az este folyamán Arthurral együtt hosszú szabadkozást tartottak John Fosternek arról, hogy miért voltak el több mint két órát, aki nem nagyon akart nekik hinni, de a végén mégis csak beletörődött a magyarázatukba. Ugyan a lánnyal még közölte, hogy nagyon csalódott, és hogy holnap ugyanakkor várja a könyvtárszobában.

Mary kevésbé elkeseredetten feküdt le aznap aludni, keserű szívébe egy kis remény költözött, és bízni kezdett abban, hogy minden jóra fordulhat. 

Nem sejthette, hogy ezután nem sokkal élete legszörnyűbb élményén fog keresztülmenni. Melynek következménye is lesz, ám a mai nap emléke és az, amit ezen a napon szerzett egy életre vele lesz és átsegíti mindenen.