Miss Asher

IX. fejezet

A pályaudvart már szinte teljesen ellepte a sötétség, amikor a Londonból érkező vonat, megállt a peron mellett. Mary lassan, ám annál kevésbé nyugodtan lépett le a megálló szürke kövére. Szeme Arthurt kereste, ugyanis a férfi megígérte neki, hogy eljön érte. Nem tudta, hogy fogja elrejteni arcáról azt, a félelmet, amit most a szívében érzett és nem tudta, mit fog mondani. 

- Mary - hallotta meg a lány a háta mögül, azt a jól ismert kellemes hangot.

Lassan megfordult és megpillantotta Arthurt és bármily különös is, száját egy halvány mosolyra húzta. Elindult a férfi felé.

- Köszönöm, hogy ki jött értem - mondta halkan a szolgálólány, mikor oda ért Arthur elé.

- Ez a legkevesebb - felelt a férfi. - Hogy utazott? Milyen volt London?

- Az út kissé hosszú volt, de London továbbra is csodálatos. - mesélte Mary amint elindultak a lovas kocsi felé. Egy pillanatra meg is feledkezett, arról, amiről azt hitte, hogy semmi sem tudja elfeledtetni vele. Ám emlékeibe hamar vissza tért minden, a következő kérdésnek köszönhetően.

- Merre járt Londonban? 

Mary egy pillanatra arról is megfeledkezett, hogy levegőt kellene vennie. Nem tudta mit feleljen. Nem akart hazudni, de az igazat sem mondhatta el, vagy legalábbis nem volt bátorsága elmondani. 

- Meglátogattam egy kedves ismerősöm. - felelt végül a lány, ez végül is igaz is volt, ennél többet pedig szerencsére nem kellett mondania, azonban Arthur valamit észre vehetett arcán, ugyanis tekintete egy kissé komolyabbá vált.

Ahogy a lovaskocsin hajtottak hazafelé, Mary egy pillanatra a mellette ülő férfi felé fordította a tekintetét. Arthur az utat nézte, ám úgy tűnt mintha mégsem arra figyelne. Mary érezte amint szívébe kezd vissza kúszni a félelem, ám Arthur mellett mintha minden nyugodtabb lett volna. Tekintetét ezúttal az út felé fordította, a tájat mely mellett elhaladtak hó borította. Felrémlett Maryben, az a csodálatos érzés, ami még Londonban kerítette hatalmába, azonban, ahogy egyre közelebb értek a Foster-házhoz ez az érzés, mintha halványulni kezdett volta, s mire odaértek, már csak oly halványan maradt meg a lányban, hogy attól félt az egy pillanat alatt elillanhat.

- Megérkeztünk - a lányt egyenesen meglepte, amikor a mellette ülő férfi megszólalt, ugyanis az egész út idáig néma csendben telt.

Mary bele nézett Arthur nyugodt szemeibe. Hirtelen valami különös megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Valamiféle fájdalom, de nem olyan amilyet idáig érzett. Itt ébredt rá, hogy milyen nagyon szereti, azt a férfit, aki most ott ül mellette és, hogy mennyire fél attól, hogy elveszíti ötökre. Mary érezte amint szemében könny gyülemlik, nem tudta mit tehetne, csak azt tudta nem akar Arthur Foster nélkül élni. Szeméből elő tört az első könnycsepp és lassan végig folyt az arcán.

- Mary, minden rendben? - kérdezte Arthur aggódó tekintettel.

A lány bólintott, bár könnybe lábadt szeme nem erről árulkodott. 

- Ha bármit tehetek magáért...- kezdte Arthur azonban, mikor látta, hogy Mary a fejét ingatja inkább csak a lány keze után nyúlt és bátorítóan megszorította azt. 

Mary egy mély levegőt vett, visszafojtotta könnyeit, és egy halvány mosolyt eresztett meg Arthur felé.

- Köszönöm - mondta suttogva a lány, majd kihúzta kezét a férfi kezéből és még mielőtt elindult volna a ház felé még hozzá tette. - Mindent köszönök.

Mary elindult a ház felé azonban még félúton utoljára vissza fordult és ezen a napon, még egy utolsó pillantást vetett a kocsiban ülő Arthur Fosterre. Egyre közelebb érvén a házhoz, egyre inkább kezdtek vissza térni azok a rossz érzések, melyek ehhez a házhoz kötik. Hamarosan a házhoz ért és belépett azon. Útja azonnal a konyhába vezetett, ugyanis már igen rég volt, mikor utoljára evett és rémesen megéhezett. A konyhában, az asztalnál, William ült, egy tányéron elhelyezkedő kenyérrel maga előtt.

- Mary, későn érkezett - szólalt meg a komornyik. - Biztos megéhezett...Hozhatok magának is kenyeret?

- Köszönöm William - felelt Mary, majd leült az asztalhoz, csak ekkor döbbent rá, hogy mennyire fáradt is valójában. Arca még mindig kissé könnyes volt, keze piszkos és füle is lefagyott a kinti hidegben,

- Milyen volt London? - kérdezte William, miközben egy tányért helyezett a lány elé.

- Csodálatos, mint mindig - felelt Mary miközben bele harapott a kenyérbe. 

A szolgálólány vacsorájának elfogyasztása közben gondolataiba mélyedt. Vajon, hogy fogja, mind ezt túl élni? Mit fog csinálni, ha ide többé már nem jöhet? Mert, amint Mr. Foster megtudja mi történt, egy biztos, hogy többé nem akarja már őt látni. Valószínűleg Arthurt is örökre elveszíti, és erre a fájdalomra Mary nem is akart gondolni, akármennyire is tudta, hogy befog következni. Valószínűleg még két hónap mire elkezd látszani, hogy egy kisgyermeket hord a szíve alatt, s ez oly hosszú időnek tűnik, de ha egy életet veszünk figyelembe ez csupán egy nagyon rövid gyorsan elillanó idő, melynek hamarabb vége szakad, minthogy abba az ember bele tudna gondolni. Mary tudta, hogy minél hamarabb ki kell találnia valamit, de fogalma sem volt mit tudna tenni. Még sosem érezte magát ennyire elveszettnek, s hirtelen maga sem tudta milyen megfontolásból, megszólalt.

- William, én tulajdonképpen azért mentem Londonba...-kezdte Mary lassan, úgy érezte, hogy elkel valakinek mindezt mondania, mert egyedül nem fog tudni megbirkózni mind ezzel, s William volt az egyetlen, aki ismerte a történet elejét, és a lány továbbra is mindenkinél jobban bízott benne. -...azért, mert egy orvosra volt szükségem.

- Beteg, Mary? - kérdezte a komornyik komoly arccal.

- Nem, vagy legalábbis nem úgy. - felelt Mary, és mély lélegzetet véve kimondta. - Terhes vagyok.

William arcán látszott mennyire megdöbbent, s az is, hogy kezdi összerakni a képet.

- Nem tudom, mit tegyek - Mary szemében ismét könnyek gyűltek. - Hova mehetnék, egy gyermekkel? Ha Mr. Foster megtudja mindezt, nekem végem, s ide többé biztos, hogy nem jöhetek. De tudja William, én haza sem mehetek, ha ezt megtudják a szüleim, ők is elküldenek és az anyám még rosszabb állapotba kerülne, az apám pedig engem hibáztatna mindezért, és én ezt nem bírnám elviselni...

Mary szeméből hullani kezdtek a könnyek, s egymás után folytak le a lány arcán. Csak sírni akart és nem gondolni a holnapra.

- Ígérem, megpróbálok segíteni - mondta William miközben átölelte a lányt. - Még magam sem tudom mit is lehetne tenni, de, majd megtaláljuk a megoldást és, ha sikerrel járunk, higgye el minden a helyére kerül.

Ugyan a lányt nem nyugtatták meg teljesen a komornyik szavai mégis, egy kis reménnyel töltötték el és ez most éppen elég volt.