Miss Asher

VII. fejezet

Rendkívül hideg reggellel köszöntött be a 1887. december. 19-e. Maryt (aki ezen napra kimenőt kapott) éppen lesegítette Arthur a lovas kocsiról, ugyanis elhozta a legközelebbi vasútállomásig. 

- Biztos benne, hogy ne kísérjem el Londonba? - kérdezte Arthur, miközben Mary elindult jegyet váltani.

- Nem, most egyedül kell mennem - felelt Mary, szíve szerint örült volna, ha nem kell egyedül három órát utaznia a vonaton, de tudta, ahogy mondta valóban egyedül kell mennie, főleg, hogy senkinek nem mondta meg, hogy miért is utazik Londonba.-De köszönöm, hogy felajánlotta.

Arthur még megvárta, amíg Mary kifizeti a jegyét, aztán búcsút intett neki, így Mary egyedül indult a peron felé, mely mellett, ha a menet rend nem téved, hamarosan megjelenik egy vonat, zakatolva és pöfékelve. Így is lett pár perc múlva már hallani is lehetett, majd utána már látni, hogy mint ér egyre közelebb, s végül áll meg, a magából füstöt kibocsátó vonat. 

- Segíthetek hölgyem? - kérdezte egy igen udvarias fiatalember, aki Mary előtt szállt fel a vonatra, s mikor fel ért a kesztyűs kezét nyújtotta a fiatal nő felé.

- Köszönöm - fogadta el a kezet Mary, s lassan fellépett a vonatra, a fiatalember után indult el a szűk folyosón, üres kabint keresve, ám mikor látta ez lehetetlen, benyitott, egy olyan fülkébe, ahol csupán egy ember ült. Egy hölgy volt, igazán elegáns hölgy, nem fiatal, de még nem is öreg, s mikor felpillantott, a belépő Maryre, Mary valami fajta lenézést vélt felfedezni a hölgy szemében. Hisz Mary nem volt épp elegáns külsejű.

- Szabad? - kérdezte meg udvariasságból Mary.

A hölgy halványan bólintott, majd bele merült azon könyvbe, amit kezében tartott. Mary leült a kívülről kissé megfagyott ablak mellé, s kinézett azon. Épp ekkor indult meg a vonat nagy zakatolás közepette, így láthatta Mary amint lassan elhagyják a megállót, s ahogy a táj egyre gyorsabban tűnik el szeme elől. Szép havas tájak előtt haladtak el, melyek egytől egyik kihaltan, nyugalomban terültek szét az ember szeme előtt. Ahogy haladtak előre és teltek a percek, hatalmas pelyhekben hullani kezdett a hó, már alig lehetett valamit látni a tájból. 

Mary most befelé fordította a fülkébe a tekintetét, s most részletesebben elkezdte végig mérni a vele szemben ülő olvasó nőt. Szőke haja volt, szigorú arc vonásai, amolyan tanárnős kinézete, egyenes háttal ült mereven. 

Vonatban hideg volt, így Mary magán hagyta a kabátot. Keze kesztyűbe a volt bújtatva, s csizma volt rajta, amit még az anyjától kapott huszadik születésnapjára. Milyen jó volt akkor minden, még élt a bátyja, s az apja még dolgozott, így akkoriban anyagi gondjaik sem voltak, most meg már nem tudnák eltartani a szülei őt sem a lányukat. Érezte, hogy szíve összeszorul, szeme pedig elhomályosult, a benne gyülemlő könnytől, ez pedig eszébe juttatta miért is ül ezen a vonaton és tart egyenesen Londonba, egy orvoshoz. Eddig fel sem fogta, hogy mi lesz, ha az orvos megvizsgálja, azt sem tudta, milyen lesz az a bizonyos vizsgálat. Hirtelen félni kezdett. Félt a vizsgálattól, de legjobban mégis csak az eredménytől. Most már nem bírta vissza fojtani azt a könnycseppet. Kifelé fordította tekintetét, hogy a fele szemben ülő hölgy véletlenül se lássa kicsorduló könnyét. Ahogy az ablaküveg felé fordult hirtelen meglátta arcának tükörképét. Bele nézett saját rémült tekintetébe, igen látta magán a félelmet.

A vonat csupán egy helyen állt meg Londonig, s ennél az egy megállónál csatlakozott hozzájuk, egy magas férfi a kisfiával. Ahogy Mary ránézett a kisfiúra, valami különös érzés kerítette hatalmába, s minden bizonnyal kissé túl sokáig időzhetett fájdalmas tekintete a kisfiún ugyanis az apja megkérdezte:

- Kisasszony, valami baj van?

- Nem, semmi - eszmélt fel Mary és ismét a kinti tájat kezdte pásztázni. A hóesés kissé alább hagyott, így ismét jobban lehetett látni a tájat. 

- Gyönyörű - suttogta oly halkan Mary, hogy a fülkében ülő másik három ember meg ne hallja. Elbűvölte a fehér táj, el sem tudott volna képzelni szebbet, s ahogy gyorsan siklottak el mindegyik mellet, Mary azt kívánta bárcsak negálnának egy kis időre, hogy jobban megszemlélhessen, minden apró részletet. Ám a vonat előre sejthetően nem állt meg, egészen Londonig robogott, az akkori mércék szerint sebesen, s oly gyorsan illant el a három óra, mint a tájak melyek mellett a vonat elsuhant.

Mikor Mary leszállt a vonatról már alig havazott. A pályaudvarról kiérve, lassan lépett London utcáinak kövére. Szerette Londont, nagyon ritkán volt alkalma ide jönni, de amikor itt volt, mindig a szabadság érzése fogta el. Szerette a gyönyörű utcákat, a hatalmas csodálatos épületeket, a nyüzsgő embereket, akik mind elegánsan voltak felöltözve, pont, mint a vonaton ülő hölgy. Persze voltak itt is szegényebb emberek, de ezen a környéken igen ritkán fordultak elő. 

Mary elindult az utcán, nagyjából tudta merre kell mennie. Mikor gyerekkorában megbetegedett, ami igen ritkán fordult, mindig hozzá vitte el az apja így mostanra nagyjából megjegyezte az útvonalat. Nem volt messze a rendelő talán húsz perc sétára. Mary örült, hogy sétálhat, a hideg és hó ellenére is, így legalább ha csak arra a húsz percre is, de megtapasztalhatta milyen is lehet egy Londoni ember élete. 

Londonban az emberek már a karácsonyra készültek. Az ajtókon ott függtek a magyal, vagy épp fenyőágak, kis piros szalaggal átkötve. Az emberek vásároltak: valaki pulykát a karácsonyi vacsorához, valaki ajándékot, s még olyan embert is lehetett látni, aki egy egész fenyőfával tartott hazafelé. Az utcán egy gesztenye árus álldogált, aki igen nagy népszerűségnek örvendett a gyermekek körében, ugyanis azok anyjukat ráncigálva szerettek volna kapni a finom csemegéből. Mary, ahogy elnézte a gyermekeket, és bosszankodó édesanyjukat, hirtelen úgy érezte ő is ezt akarja, s talán nincs is oly messze ettől. De ha gyermeket is várna, ahogy azt sejti attól a naptól, amikor írt Dr. Crownel-nek, neki akkor sem lenne olyan boldog élete, mint azoknak az asszonyoknak, akiket most figyel, hisz neki nincs férje eddig tiszta becsületén most oly folt esne, melyet többé nem moshat le. S a gyermeke, neki sem lehetne boldog élete...Nem...Nem szabad erre gondolnia, nem szabad arra gondolnia, hogy ez igaz volna. 

Mary észre sem vette, hogy megállt, ahogy a gyerekeket és anyjukat nézte. Most feleszmélt és tovább indult, megállapítva magában, hogy karácsony környékén a legszebb London. Valami megfoghatatlan béke, s boldogság lengi körül. Elhatározta ezt az érzést elviszi a Foster házba is, ha innen visszatér oda.

A hóesés teljesen elállt, friss hó lepte egész Londont, melyet az úton már az emberek jól eltapostak. Mary befordult az egyik sarkon, s megállt, felnézett a házra, ami pont előtte volt, szeme megakadt a falon lévő kis táblán: Dr. Ian Crownel: Orvosi rendelő. Csupán ennyi állt a kis táblán. Az ajtón egy magyal ág függött, s fölötte a kopogtató. Mary mély levegőt vett, egy lépéssel közelebb ment az ajtóhoz és bekopogott.