Epilógus

23 3 0
                                    

1888. szeptember. 21

Egy keskeny úton, a domboldalon egy férfi és egy nő sétált felfelé. Körülöttük a fák lomját már sárgás, és pirosas színekre festette az ősz, azonban a nap még fényesen sütött az égen. A fiatal nő kezében, egy pongyolába burkolt kicsiny ember volt, aki most szemeivel az anyját figyelte. 

- Mindjárt oda érünk picim - mosolygott Mary, a kislányára, majd Arthur felé fordította tekintetét, aki szintén vidáman nézett a babára. 

- Esküszöm pont olyan, mint te - nézett feleségére a férfi.

A fiatalasszony szeme ragyogott, nem tudott elég hálás lenni Arthurnak, amiért vissza adta neki a reményt, és a boldogságot, hiszen most olyan boldog volt, mint még soha.

Lassan felértek a dombtetőre, és ahogy lassan lenéztek onnan megpillantották, a gyönyörűen kéklő tengert. Majdnem egy évvel ez előtt is ugyanígy figyelte ez a két ember a tengert, s talán ott fonódott össze örökre a sorsuk, hisz megérezték, akkor, hogy soha többé nem akarnak a másik nélkül élni.


Miss AsherWhere stories live. Discover now