Szerelmes Vizeken ☆mha fantasy au☆

☆8☆

-Elvileg van még egy utolsó... - vettem egy mély levegőt. - egy utolsó alakváltó sellő... - néztem az előttem álló személyre, mire éreztem, hogy nem éppen a legjobb kedvében kezd lenni.

-Az nem lehet... - szólalt meg egy idő után. - Tizennégy éve annak már, hogy mindet kiírtottam... - szorította ökölbe kezeit.

-Tudom Enji-sama... - emeltem fel védekezően a kezeimet. - De ez csak egy legenda, attól még nem biztos, hogy igaz is.

-Akkor minek hoztad fel? - fordult felém idegesen.

-Mert,... - nyeltem egy nagyot. - mert múltkor láttam egy lányt Dabival együtt, akinek a szemei...

-Hawks, ne idegesíts jobban fel. - szakított félbe, ezért csöndben maradtam.

-Gomene... - hajoltam meg egy kicsit.

Enji csak idegesen fújt egyet, végül tovább haladt. Én is így tettem, majd a kastély felé folytattuk az utat.

☆★☆

A kürt éles hangjára ébredtem, ezért riadtan ültem fel az ágyon. Mi történik oda kint? Csak akkor fújják meg, ha veszélyben vagyunk. Olyan hirtelen történik minden. Amint kinéztem az ablakon láttam, hogy sötét van, de még egy dolgot észre vettem. A falu lángokban állt. Éreztem, ahogy a levegő után kapkodok és szemeimben könnyek gyűlnek.

-Sarah! - hallottam meg egy hangot.

-Ka-san! - kiabáltam.

-Sarah! - rontott be anyukám a szobámba.

-Ka-san! - eredtek útnak a könnyeim. - Mi folyik itt?!

-Vidd el innen Saraht! - szólalt meg egy újabb hang.

-Mi történik To-san?! - kérdeztem hisztérikusan.

-Gyerünk, a hátsó ajtón talán ki tudunk szökni. - mondta apukám, közben anya az ölébe felkapva futott ki velem.

-Mi történik, mondjátok már el! - kiabáltam patakokban folyó könnyekkel.

-Most hallgass Sarah! - szólt rám apa.

A mondat miatt csöndben maradtam. Körbe néztem a faluban, mire láttam, hogy ránk támadtak. Szörnyű dolog volt az, ami elém tárulkozott. Vérfürdő volt az egész falu. Mindenki... mindenki... a barátaim, a szüleim barátai és testvérei is... mind holtan feküdtek a földön, mire éreztem, hogy könnyeim csak jobban útnak erednek.

Miért...? Miért...? Miért? Miért? Miért? MIÉRT?! Miért kell ezt nekem öt évesen megélni?

Ahogy néztem hátra, megláttam az egyik embert. Haja tűz vörösen égett és termete hatalmas volt. Leginkább csak ő harcolt a falu ellen.

-Vissza kell mennem... - szakított ki megint egy hang a gondolataimból.

-Miről beszélsz? - kérdezte anyám apámat.

-Nem hagyhatom a falut hátra. - nézett az otthonunk felé. Persze, hogy ezt mondja... Hiszen ő a falu főnöke...

-És ha meghalsz?! - kapta felé a fejét anya.

-Akkor meghalok! - mondta apám elszántan. - Értetek teszem, hogy biztonságba legyetek. - lépett elénk. - Szeretlek titeket, ezért nem viselném el ha bármi is történne veletek. - tette egyik kezét anya, másikat pedig az én vállamra, majd homlokát anyáénak döntötte.

-Ne tedd To-san! - keltem ki magamból. - A barátaimat már elvesztettem, téged nem akarlak! - kapaszkodtam pólójába, közben könnyeim csak jobban folytak.