kényszerből

22

-Gyere ide..-szólt rekedtes hangon- Ne! Inkább ne..- rázta meg a fejét, ahogy egy lépést is közeledtem volna. Minden mindegy alapon leptem a vezér mellé és néztem meg, hogy mit is talált.

-Suga..- csak ennyit bírtam kinyögni a meglepettségtől.

A szemeim bekönnyesedtek, ahogy néztem a véres és jóvátehetetlenül halott arcot. Az én hibám! -Ha nem várok azzal..hogy..hogy visszajöjjek még meg menthettem volna valahogy!- kezdtem el zokogni.

-Jimin, ne..nyugodj le és fuss haza! A vadász vissza jöhet! Neked még dolgod van. Van egy kölyköd! Én viszem az enyém testét..- mondta, az enyémhez képest, nyugodt hangon.

Hangosan zokogva estem be a ház ajtaján, amire Jihoon kivételével, mindenki reagált. Taehyung a földről felszedve vitt el a kanapéig, ahol le rakott Jungkook mellé és együtt próbálták meg kiszedni belőlem mi is történt, amitől ennyire ki vagyok. Sajnos, hiába próbálkoztak, mert egy rohadt szót nem bírtam kinyögni. Csak artikulálatlanul bőgtem a fájdalomtól. Mint, ha éppen belülről téptek volna szét. Üvöltve bőgtem, pedig még csak nem is realizáltam rendesen, hogy mit is vesztettem. Elment. Örökre.

A jövendőbeli vezér. A férjem. A szerelmem. A kisfiam apja. Az alfa, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem.

Nem bírtam még realizálni sem, hogy örökre eltűnt. Hogy soha nem láthatom újra ebben az életben. Hogy a falka egyesítése csupán csak pár hónapig tartott. Hogy nem láthatja, hogy a fia felnő. Hogy Jihoon emlékezni sem fog rá soha.

-N-nem akartham!!- bőgtem ki nagy nehezen.

-Jimin, basszus én ezt elhiszem, de mi történt?!- lett ingerültebb Jungkook, amitől még inkább sírva fakadtam. Nem hibáztatom, hiszen ő is terhes most, ezért lehet jobban zavarja, hogy percek óta csak bőgök és nem mondok semmi használhatót.

-Suga..Y-Yoongi..- szipogtam-M-meghalt!!- böktem ki dadogva és még inkább kiszakadt belőlem a zokogás. Levetettem magam a kanapéról és a hideg kövön összegömbölyödve folytattam.

-Mi?!- hallottam Jungkookot -Jimin..én..én sajnálom! Én..- nem bírt többet mondani. Őt is sokként érte ez az egész, akárcsak engem. A néma csendet csak az én hangos zokogásom törte meg, majd percekkel később Tae hangja is.

-Jimin..őszinte részvétünk!- lehajolt hozzám és valahogy a földről felkaparva ölelt magához, ami most nagyon jól esett. -Bármire van szükséged, csak szólj és jövünk, rendben?!

-K-köszönöm!- makogtam és a szemeimet törölgettem.

Az esetre rá két napra sikerült megrendezni a temetést, ami csukott koporsóval történt hála az égnek, de még így is nehezen éltem túl.

A temetésre Jihoont is vittem magammal, mert ugyan, még ha csak pár hetes is, de had kísérje el az apját az utolsó útjára.

Mind két falkából jöttek a temetésre és majd nem mindenki részvétet is nyilvánított nekem és Yoongi családjának.

-Ha nem lettem volna olyan hülye..- suttogtam magam elé -Ha nem rohantam volna csak úgy a vak világba..- kezdtem el könnyezni ismét. -Még itt lehetne..-a fiamat magamhoz szorítva kezdtem ismét néma zokogásba. A szemeim már rohadtul fájtak és véresek is voltak a napok óta tartó sírástól.

Az évek teltével, ugyan már abbahagytam a szemmel látható őrlődést, de nem bírtam megbékélni a tudattal, hogy Yoongi miattam halt meg. Próbáltam nevelni Jihoont, hogy legalább ezzel eleget tegyek Suga (feltehetőleges) akaratának, de egyszerűen nem bírtam tovább.

Áthívtam Jungkookékat, akinek időközben megszületett a fia és már kellően meg is nőtt. Jihoonnal nagyon jól megvannak, aminek örülök, hisz a legjobb barátom fia a fiam legjobb barátja.

Ma van Yoongi halálának a hatodik évfordulója, de nem bírom tovább mentálisan ezt a fajta fájdalmat.

Elmentem egyedül sétálni és közben észrevehetetlenül hoztam el otthonról az orvos által felírt nyugtatóimat és altatóimat.

Kisétáltam a temetőbe és leültem Yoongi sírja elé. A márványlapon végig futtattam a szemeimet, amitől újra gombóc nőtt a torkomban.

Tudtam, hogy engem is oda fognak tenni mellé, hisz már a nevem is fel van vésve. A zsebemből lassan elővettem a gyógyszeres leveleket és szépen lassan elkezdtem bevenni az összeset.

-Sajnálom Suga..de megbuktam..- ráztam meg a fejem és a fejemet lassan lehajtottam a kőre. -Nem bírom ki nélküled bassza meg! Sajnálom!- kezdtem zokogni. -Jihoon a világ legjobb fia, de nem bírom ezt egyedül! Miattam haltál meg! Nekem kéne itt lennem!- üvöltöttem a márványba, miközben fojtattam a bogyók lenyelését. -Miért nem hagytál ott?! Én voltam a hülye! És most is én vagyok a gyenge! Yoongi..Min Yoongi..- gyorsan kezdett fogyni az erőm a temérdek altatótól és nyugtatótól. -Veled akarok lenni..és veled is leszek! Önző vagyok..hogy bírtál szeretni?! Bazdmeg Min Suga!- azzal véglegesen is becsuktam a szemem, abban reménykedve, hogy végre újra találkozhatok az én alfámmal. Akkor már leszartam, hogy magától, lehet soha sem lett volna a férjem vagy a fiam apja. Nem érdekelt, hogy kényszerből mentünk egymáshoz. Akkor már csak az érdekelt, hogy újra vele lehessek.

vége