When You're Lost in the Darkness

5

- Itt vagyok! – Hailey fájdalmasan nyögött. Érezte, hogy a hasán fekvő gerenda egyre jobban nyomja, ahogy a ház tovább nyikorgott figyelmeztetve, hogy nemsokára teljesen összedől.

Joel szívéről azonnal hegyméretű szikla gurult le. Hát még él! Sietnie kellett. Hallotta a nem túl messzi távolban a fertőzöttek visítását, egyre közelebb értek hozzájuk, Joel tudta, hogy nem tudja magukat megvédeni, ha nem tűnnek el hamarosan innen halottak lesznek. Feltérdelt, ledobta a válláról a puskáját és magáról a kabátot. Újra a törmelékbe markolt mígnem egy járatot alakított ki. Ekkor látta meg a lányt. Ott feküdt nem messze. Kék szemei rémülettel tele nézték a férfit. Hailey félt, jobban, mint bármikor. Joel felé nyújtotta a kezeit, mire a lány is megpróbálta őt elérni. Összeértek az ujjaik, de még mindig túl nagy volt a távolság, hogy ki tudja húzni a lányt onnan.

Az érintés nem tartott tovább pár másodpercig, de szavak sem kellettek ahhoz, hogy tudják mit fejez ki vele a másik. Joel szíve a torkában dobogott, újra ásni kezdett, megpróbálta magát előrébb nyomni a szűk járaton. Hailey szíve is dobogni kezdett, úgy érezte majd kiugrik a helyéről. A férfi visszajött érte, csak is érte.

Joel álmodott. Gyűlölte az utóbbi időben, ha nem álomtalan alvásba merült és most tessék, ismét álmodott. Az utóbbi egy hónapban újra és újra ugyanaz játszódott le előtte. Zombik törnek rá a házukban, ő pedig képtelen elég gyorsan eljutni Sarah szobájába, akárhányszor mire odaért szörnyű, cuppogó hangok szűrődtek ki az ajtón, majd csönd, végül az a hátborzongató kattogás.

Mindig itt szokott felriadni, most azonban valamiért nem ez történt, tovább álmodott. Óvatosan az ajtó kilincse után nyúlt és lassan fordította el, tudta mi fogja odabent várni, ennek ellenére képtelen volt sarkon fordulni és eljönni onnan.

Sarah vérben úszva ült az ágyán. Szemei hófehérek voltak és élettelenek.

- Kicsi lány... - nyögte a férfi.

Erre a kislány odafordította lassan a fejét, kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Joel érezte, hogy a könnyek forrón folynak végig az arcán, de képtelen volt megmozdulni. Még akkor sem mozdult, amikor a szobában lévő másik zombi, aki ezt tette az ő lányával odament hozzá és belemélyesztette rothadó fogait a vállában.

Ekkor riadt fel.

A fény élesen világított a szemeibe, odakapta a kezét azonnal. Mi a franc... még is hol vagyok?

- Joel? – hallotta meg testvére hangját valahonnan maga mellől.

- Mi történt...? – krákogta a férfi. Úgy érezte, hogy a torka vetekszik a sivataggal, olyan száraz volt.

- Még te kérdezed?! – Tommy felháborodva vágta rá a kérdést.

Joel odafordította a fejét, amit buta hibának minősült abban a pillanatban, a szoba megbillent körülötte, az öccséből hirtelen kettő lett. Behunyta a szemeit szorosan és úgy is maradt, amíg már azt nem érezte, hogy a föld nem forog túl gyorsan.

Kettejük között hosszúra nyúlt a csend addig is. Egyikőjük sem akarta kimondani a nyilvánvalót. Tommyt az érdekelte, hogy miért, Joelt pedig az, hogy miért nem hagyta megtenni.

- Hoztam vizet és némi készételt. – törte meg a némaságot egy lány hangja.

- Oh, köszönöm. – Tommy felpattant és az ismeretlen felé fordult.

Joelnek ismerős volt a hang, de egy pár pillanatig el kellett gondolkoznia, hogy honnan. Azonban mikor rádöbbent megmerevedett. Az nem lehet.