When You're Lost in the Darkness

9

A reggel az erdőben érte őket. Csöndesen, libasorban baktattak hegynek felfelé. A távolban még látták a füstöt, ami a kórházból szállt felfelé, de lövéseket vagy sikításokat egy ideje nem hallottak, valószínűleg az egész zóna elesett. A csendet nem törte meg semmi más, csak a lépteik zaja, az avar ropogása a lábuk alatt, még madárfütty sem hallatszódott. A levegő hideg volt, a köd egyszerre megvédte őket, de valamennyire ők is vakon haladtak, nem tudhatták mi várja őket a következő fa vagy szikla mögött, ámbár a két férfi úgy ítélte meg, hogy igen kevés az esélye, hogy ilyen mélyen az erdőben fertőzöttekkel találkozzanak.

Hailey kicsit lemaradva követte őket, néha felpillantott rájuk, de inkább csak a lábait nézte és a következő lépésre koncentrált. Fáradt volt, egyenesen kimerült, több, mint huszonnégy órája talpon volt már és nem igazán emlékezett mikor is evett utoljára. Folyamatosan azon kattogott, hogy a következő kidőlt fatörzsnél leül és ott marad, lesz, ami lesz, aztán úgy volt, hogy rendben, a következő szikláig elsétál és ott ül le, de aztán valahogy csak egyik lépés követte a másikat, nem állt meg, nem gondolkozott, csak követte a két vezetőjét ki tudja hova, miközben maga mögött hagyott mindent, amit ismert. Pillanatokra eszébe jutottak az éjszaka eseményei, Olivia árulása, a fertőzöttek elvadult tekintete, de gyorsan elhessegette őket, nem bírt még szembenézni ezekkel. Pláne, hogy mindenki, akit ismert valószínűleg mostanra halott vagy egy ősi ösztönt követve – vagy épp egy gomba parancsainak engedelmeskedve – prédára vadásznak.

A következő pillanatban belesétált Tommy hátába.

- Ne haragudj! – lépett hátra riadtan a lány.

- Semmi baj. Arra jutottunk, hogy itt megpihenhetünk, bár tüzet nem fogunk tudni rakni, minden vizes.

Hailey röviden biccentett, majd körbenézett. A kis facsoport körbe vette őket, valamilyen szinten védelmet jelentett a szél ellen, a rések között pedig átláttak annyira, hogy észrevegyék, ha közeledik valaki vagy valami. A lány felsóhajtott és fáradtan csúszott le a földre, hátát az egyik fának döntötte, legszívesebben azonnal elaludt volna így ülve. Laposakat pislogva figyelte, ahogy a két férfi rutinosan, szavak nélkül is kiegészítve egymást biztosítják a környezetüket. Tommy lejjebb az ösvényen foglalta el a helyét, kezében a fegyverével és kémlelte a ködös, szürke erdőt. Joel pedig áttúrta a házizsákot, majd mindenkinek odadobott egy energiaszeletet, amit még a tetőn pakoltak el az ellátmányból. Hailey fáradtan nézett a szeletre, gyűlölte az ízét, úgyhogy végül sóhajtva zsebrevágta csak. Meg fogja enni később, de előbb muszáj egy pillanatra behunynia a szemét.

A fertőzött visszarántotta a ruhájánál fogva, érezte, ahogy a feje keményen csapódik neki a fémnek, aztán megérezte azt a bűzt, ami körül lengte állandó jelleggel a beteg embereket. Érezte, ahogy az epe felnyomul a torkán, egy pillanatra nem tudta eldönteni, hogy sikítani fog vagy hányni, de végül a sikítás győzött. Megpróbálta magát elrántani, amivel annyit nyert, hogy a fogak éppenhogy a válla mögött csattantak. Ekkor egy másik fertőzött is elkapta a karját, erőszakosan rántva hátra a kerítésnek újból. Hailey biztos volt benne, hogy ennyi volt, vége.

Tommy és Joel egyszerre nyúltak a lány után, megmarkolták a csuklóját miközben átlőttek a kerítés rései között, elrántották a lányt, amint engedett a fertőzöttek szorítása. Még több lény csatlakozott a tömeghez és meghallották, hogy a fém nyögve mordul a testek tömege alatt.

- Menjünk innen! – mordult Joel, lenyúlt a hátizsákért, vállára rántotta és várakozás nélkül a fák közé vetette magát. A többiek követték.

Hailey nem tudta, hogy meddig futottak a sötétben a fák között, de igen lassan haladtak úgy, hogy semmit se láttak. Folyton megbotlott a kiálló gyökerekben, de nem mert lassítani, ki tudja, hogy a kerítés még meddig fog kitartani, ráadásul a fertőzöttek a hallásuk után mentek, nem kellett látniuk a helyes irányt, előnyben voltak hozzájuk képest.