Vihar előtti hullámok

25 ~ Creep [Radiohead]

Az este egyik része zökkenőmentesen lezajlott. A másik már kevésbé.

Az adás végéig tulajdonképpen minden rendben volt. Az újságírók ledöbbentek és rögtön cikket írtak róla, hogy a műsor gyakorlatilag élő lesz, amivel valószínűleg még több hallgatót sikerült bevonzaniuk. Jack tudta, mit csinált, ugyanis Twitteren a New York-i hashtagek között hamar első helyre került a #RáDuóbyJaxBlake&HazelKnight, akármennyire is volt hosszú ez a kifejezés. A #JamFM is szerepelt a top ötben, ami hatalmas szó volt. Utoljára talán a választások uralták ennyire a közösségi médiát. Az Instagramot is lerohanták a rajongók, csak úgy gyűltek a másodpercenkénti követők a csatornának, mi több, egy headsetes nő meg is jegyezte, hogy ha a műsor iránti érdeklődés továbbra is fennmarad, elképzelhető, hogy külön fiókot kell nyitni a RáDuónak. Imádtam azt a kavalkádot, amely körülvett, de titkon picit aggódtam Jackért is, nehogy félremenjen valami.

Az adást egy második emeleti helyiségből követhettük, amely a stúdió közvetlen szomszédságában volt, és egy részen fal helyett üvegablak választotta el a két szobát egymástól.

Az első öt percben szinte felfalt az ideg, holott tudtam, hogy ez még nem került műsorba – a falra szerelt hangszóróknak köszönhetően pontosan tisztában voltam vele, hogy még javában a reklámok szóltak.

Aztán megnyugodtam. Az a profizmus, amely Jack arcáról és testbeszédéről sütött, és ami még a hangszigetelt falakon át is üvöltött róla, azt sugallta, nincs miért aggódnom. Hazelről is hasonló higgadtságot olvastam le, habár hozzá kell tenni, hogy mivel hozzá nem volt akkora kötődésem, nem is igazán foglalkoztam vele.

Egészen az after partiig.

Mivel a műsor már az adás közben is sikereket aratott és számtalan új hallgatót hozott a konyhára, Jack nem tudott csak úgy szabadulni. Interjúk sorát adta, ugyanúgy, ahogy Hazel is, néha külön-külön, néha pedig együtt, egymás szavába vágva. Ekkor vettem észre, hogy Jack mennyire máshogy viselkedett az ő társaságában, mint bárki máséban, akivel eddig láttam – engem is beleértve. Parisszal inkább passzív-agresszív volt, egykor erőszakos, máskor türelmes. Velem meg... nos, velem feszült volt, amikor mások társaságában voltunk, de ez szerintem abszolút érthető. Tudtam, hogy a tanteremben próbálta palástolni, és a többiek elől sikerült is elrejtenie, de előlem nem tudta. Megvoltak azok az apró rezdülései, például, amikor hirtelen elkapta rólam a tekinteteit, amik arra emlékeztettek, hogy mennyire tiltott dologban voltunk benne mindketten, és hogy ennek soha, de soha nem szabad napvilágot látnia.

Hazellel viszont felszabadult volt. A nő sötét, göndör haja ide-oda libbent, miközben felváltva nézett a riporterre és Jackre. És habár Jacknek csupán az oldalprofilját láttam, a szemeiben akkor is csillogott az izgalommal teli csodálat, ahogy a műsort letudva arra a nőre nézett, akivel benne volt ebben a kalandban. Vagy csak beképzeltem az egészet, és már az őrületbe kergetnek azok a teóriáim, hogy Jack lecserél engem egy biztonságosabb kapcsolatra.

Miközben ezen gondolkodtam, megláttam a szemem sarkából egy vakut villanni. Reflexszerűen odakaptam a fejemet, és ekkor megláttam, ahogy ugyanaz a fotós, bizonyos Daniel nézi a gépét. Megérezhette, hogy őt figyeltem, ugyanis felnézett és a következőt mondta:

– Nem téged fotóztalak.

Nem szóltam semmit, csupán egy bólintással jeleztem, hogy tudomásul vettem. Illetve ezt egy jelnek is vettem, hogy ideje mennem, mielőtt többen is sarokba szorítanak, és a kert felé vettem az irányt.

Mivel a RáDuó összességében már most nagyobb siker volt, mint amilyenre Jack elmondása szerint számítottak, a riportereknek körülbelül a kilencven százaléka megvárta a műsor végét – szerencsére az épületben, és nem a kertben.