Különleges, de könnyedén elveszítheted

4. fejezet

A nyomasztó csend megőrjít. Oliver nem akarja megszólalni, csak néz, ahogy próbálok néhány falatot magamba tuszkolni. Egyszerűen nem megy. A torkomban lévő gombóc egyre nagyobb és nagyobb, úgy érzem, elzárja előlem a levegőt. Fuldoklom, de nem az ételtől, hanem a hazugságtól, ami már másfél éve nyomja a lelkemet.

A torkomat megköszörülöm, hogy legalább valami hang kijöjjön.

– Ez még egyszer nem fog megtörténni – biztosítom róla. – Már nem hiszem el Ruby hazugsait. – Folyton folyvást hazudok.

– Biztos vagy benne? – kérdezi felvont szemöldökkel.

Bólintok. Oliver kitartóan fürkész a barna szemeivel, ami egyszerre idegesít és tesz kényelmessé. Miért bámul így? Biztosan észrevette azt a nyamvadt pattanást. Vagy a karomat, amin a szőrszálak kezdtek ismét kinőni? Sürgősen el kell mennem kozmetikushoz!

– Menj vissza Dr. Pugh-hoz. – A pszichológus neve említése miatt megfeszülök. – Kérek hozzá időpontot, ha...

– Nem szükséges – szakítom gyorsan félbe. – Majd én intézem!

– Aliyah...

– Eskü – be egy nagy adag kanalat tésztát.

Oli nagyot sóhajt. Tudja, hogyan álltam régen a pszichológusokkal; nem akartam elmenni holmi idegenhez, akinek szinte ki kell tálalnom a borzalmas gyerekkoromtól kezdve a véletlenül megtörtént balesetig, amikor nem törődtem az egészséggel.

Ez csak egy időszak volt, már csak a múlt szörnyű, nemkívánatos pillanata, ami mindig emlékeztet a tökéletlenségemre. Mert ez így van. Nem vagyok tökéletes, bármennyire is igyekszem mindig kísértenek a távoli alakok, akárcsak most is.

A villát a tányérban hagyom, felállok, majd a kezembe veszem a félig megevett vacsorámat.

– Hova mész? – kérdezi Oliver, amikor látja, hogy nem fejezem be az étkezést.

– Coltenhez. Megnyugtatom, hogy nincs semmi baj velem, mert biztos vagyok benne, hogy ő gyanakodott.

– Csak törődik veled, akárcsak mi.

– Tudom – suttogom elhalva. – Iszonyat hálás vagyok mindenért – nézek Oliver szemébe. A kezem megremeg, attól tartok, hogy a finom carbonara a padlón fogja végezni végül.

– Nincs miért. Egy család vagyunk történjen bármi is.

A keserűség felemészti a belsőmet, savval locsolja meg, hogy kimarja belőlem a hazugságot. Már el kezdett terjedni, és nem akar megállni, addig amíg nem tőr belőlem. De az ellenszer még kitart egy kicsit, míg kitalalom a megoldást. Az ocsmány belső rejtve marad, míg tökéletes külső a fénykorát éli.

Mosolygok, akár csak mindig.

A konyhából igyekszem normál tempóban kisétálni. Csak ne keltsek feltűnést a szokatlan viselkedésemmel! Amint a biztonságot ígérő lépcsőhöz érek a mosoly lelankad az arcomról.

Fáradt vagyok, testileg és lelkileg is egyaránt.

A lassú, nesztelen léptek, alig akarnak megszaporodni, de végül odaérkeztek a sötétbarna ajtó elé. Nagyot sóhajtok.

Nincsen semmi baj. Nem történt semmi. Csak öröm, öröm és öröm... – mantrázom magamban, míg kiűzők minden rossz gondolatot a buta fejemből.

Colten szobájába kopogás nélkül nyitok be.

Egyből a csodálatos New York látványa tárult a szemem elé, melegekben, a teli üvegablakú teraszon keresztül. A kint lévő fényfűzéreknek apró csillogások tükrözik vissza az ablakon.