Különleges, de könnyedén elveszítheted

16. fejezet

Amikor azt hiszed, hogy sínegyenesben van az életed, akkor döbbensz rá, hogy mennyi minden húzhat le a föld alá. A mélybe, ami az ellenséged, de olykor a barátod, ami rádöbbent, hogy milyen buta is voltál, hogy nem láttad előre, mi fog történni. Én leértem a mélypontra, ahol visszaadták a látásom, amit a fejfájás követ.

Mikor kinyitom a szemem a sötétséggel találkozok, ami egy hideg ölelésbe von. A takarót feljebb húzom magamon, a hideg ráz és azt se tudom, mi történik. Egyedül a zsibbasztó fejfájásra koncentrálok, ami nem akar egy csettintésre távozni. Belehúz a puha párnába, emlékeztet a tetteim következményére, ami... ami...

Mi történt az este?

Minden emlékem homályos, mintha varázslatos módon az agyam is azt akarná, ne emlékezek semmire, mint például, hogyan jutottam haza. Egyáltalán otthon vagyok?

Vakon tapogatok magam mellett, míg nem találok egy kislámpakapcsolót, amit ügyetlenkedve felkapcsolok.

Elsőként szúrja a szemem a hirtelen jövő világosság, másodszor pedig már önként csukom be, még a kezemmel is eltakarom. Biztosan csak hallucinálok. A másnaposságtól lehetséges, vagyis nagyon remélem.

Félve kikukucskálok az ujjaim közül, de semmi se változik. Még mindig ugyanabban az ágyban fekszek, ugyanazokat a barna bútorokat látom és még mindig ugyanazt az illatot érzem, ami már a testembe ivódott.

Én még mindig Colten ágyában fekszek.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy próbáljam feldolgozni a történteket, de egyszerűen nem megy. Üres fekete folt az összes emlékem, mintha meg akarná gátolni, hogy emlékezzek, milyen nevetségesen viselkedtem. Hiszen biztos az lehettem, ha arra nem voltam képes, hogy a saját ágyamba ébredjek a saját ruhámban, ami a földön hever szerte-szét a cipőm mellett.

Mi történt?

A takaróba belemarkolok, veszek egy mély levegőt, ami savas érzést hagy maga után. A keserűség, hogy ennél jobban már nem cseszhetem el az életem. Mert ez az én hibám. Én akartam szórakozni menni, hogy elfelejtsem a másik problémámat, amivel inkább szembe kellett volna néznem, mint egy felnőttnek.

Mert már nem vagyok gyerek!

Háztartást vezetek, tanulok, gondoskodok a három fiúról, miközben próbálom egyben tartani a szociális életemet, nem csak otthon ülni, mint egy magányos vénasszony. Ilyeneket egy felnőtt csinál, de ami tegnap este történt...

De mégis mi történt?!

Bele se akarok gondolni, milyen következményekkel járhat, ha egy olyan személy találja meg a telefonomat, a bankkártyámat és az irataimat, aki könnyedén hasznot tud húzni a személyazonosságommal. Hevesen járatom a tekintetemet, hogy hol lehet a táska, amit végül a ruhám alatt találok meg.

A levegőt kifújva dőlök neki az ágynak, amikor látom, hogy mindenem megvan, még a telefonom akkumulátora se merült le teljesen. A rengeteg értesítéssel nem is törödök, egy mozdulattal kitörlöm őket, helyette egyből tárcsázni kezdem Emily-t, aki nem veszi fel azonnal. A műkörmömet rágom, amin már biztosan látszanak fognyomok, de csak egy kérdés lebeg a szemem előtt: Mi történt az este?

– Szép jó reggelt, Csipkerózsika! Csókkal ébresztettek vagy magadtól keltél? – A hangjából egyből kihallom, ahogy mosolyog – már ismerem annyira –, de valahogy nem tudok reagálni a kérdésére, mivel lefagyok.

Lassan, de kezdenek beugrani a fontosabb részletek a tegnap estével kapcsolatban, ami mosolygás helyett, inkább sokknak bizonyul. Pedig boldognak és vigyorgosnak kellene lennem, mert egy olyan dolgot éltem át, amit mások féltékeny szemmel kívánják, bárcsak a helyembe lennének. Bárcsak ők lennének azok a lányok, akikről egy percig se tudják levenni a figyelmüket.