Amit neked köszönhetek... | Park Jimin ff | (Befejezett, javítás alatt)

18. rész

Az első napom az iskolában, vagyis az egyetemen. Ma van. Rég éreztem ekkora félelmet és gyomorgörcsöt. Talán tíz évvel ezelőtt, mikor tudtam, hogy egy teszttel várnak a pszichológusnál. Akkor komolyan úgy éreztem magam, mintha bármelyik pillanatban széteshetnék.
De most sem más a helyzet. Az érzések ugyan azok. Csak én lettem idősebb, illetve most nem egy képességfelmérő teszt az egésznek az oka.
Viszont sajnos, vagy nem, de valahol el kell kezdeni. Nekem most van itt a lehetőségem.
És már itt van nekem Jimin is.
Nélküle a valószínűnél is valószínűbb, hogy egy magán tanárt fogadtattam volna fel, anyával.
Jimin-nek hála viszont most megtudhatom, milyen az, ha az ember, iskolába jár.

Reggel 6:10 perckor ébredtem fel. Öt perccel előbb, mielőtt megszólalt volna az ébresztőm.
Bár, mint már tudjátok. Amúgy is korán kelő típus vagyok. Szeretem beosztani az időmet.
Miután kimásztam az ágyamból, rendbe tettem, aztán a fürdőben nekiálltam reggeli rutinomnak. Arcot és fogat mostam, megfésültem a hajam. Ezután visszamentem a szobámba, és a gardróbból ki is választottam egy laza szettet. Egy lezser melegítőnadrág és egy világoskék színű oversize pulcsi mellett döntöttem. Ezeket magamra véve mentem vissza a fürdőszobába, hogy megcsináljam a hajamat és a sminkem is. A hajamat csak összefogtam, a smink pedig csak korrektorból, szempillaspirálból és egy szájfényből állt.
Miután ezzel is megvoltam a telefonomat nadrágom zsebébe csúsztattam, a táskámat pedig felkaptam a vállamra, úgy sétáltam le az emeletről.
— Jó reggel szívem. -köszönt anya, miközben kitöltött egy csészébe kávét.
— Neked is. -válaszoltam.
— Az öcséd már fent van? -kérdezett.
— Nem tudom, de nem láttam ma még. -húztam meg a vállam, majd lettem a táskám a földre.
— Csináltam neked szendvicseket. A hűtőben vannak. Adj egyet Jimin-nek is. -mondta, miközben felállt az asztaltól.
— Köszi. Elteszem őket. -mondtam.

Ezután nagyjából húsz perccel később, anya már Ian-nel lépett ki a házból. De előtte jól a lelkemre kötötte, hogyha bármi baj van, azonnal hívjam őt. Én pedig, csak mert jó "gyerek" vagyok, megígértem neki, hogy minden rendben lesz. De nagyon nem így éreztem, sem gondoltam. Belül remegtem a félelemtől.
Majd egy hangos dudaszó hallatszódott kintről, én pedig már tornacipővel a lábamon, és a táskámmal a hátamon indultam ki a házból. Az ajtót és a kaput pedig gondosan bezártam.
Gyenge, de rutinos mozdulattal nyitottam ki Jimin kocsijának ajtaját.
— Jó reggelt drága. -mosolygott rám, miután beültem az autóba.
— Neked is, Chim. -válaszoltam én is mosolyogva, de kevésbé lelkesen.
— Tudom, hogy nehéz. De menni fog. Csak próbáld meg. -mondta, majd elindultunk.

Az a pár perc még megérkeztünk az egyetemig, csendben telt el. Valamiért nem tudtam, de nem is igazán akartam beszélgetni. Féltem, és kész.
Jimin lassan megállt az iskola előtt, az autóval. Kiszálltam az autóból, a fiúval együtt. Körülnéztem.
Elég sok fiatal közeledett, és ment be az iskola ajtaján. Néhányan kisebb csapatokban vonultak be, mások meg egyedül. Aztán Jimin mellém állt. Velem nézte a tömeget.
— Segítsek? -kérdezett a semmiből.
De tudtam mire gondol, ezért bólintottam egyet.
Összekulcsolta kezünket, és elindultunk. Az iskola bejárata felé. Az egyetem nagy volt és modern. Tiszta ablakai voltak. Viszont a betonon ott tétlenkedett néhány, már elszívott cigaretta csikk. Ekkor észre vettem az épület mögül kisétáló takarító nénit, aki máris elkezdett söprögetni a betonon.
— Nemsokára csengetnek. -szólalt meg, Jimin. Mire én ránéztem.
Nem tudtam, hogy mit tegyek. Szeretnék itt lenni, de nem egyedül. Nem tudom megcsinálni egyedül. Nem megy.
— Jimin, én úgy félek. -mondtam neki, halkan.
— Menni fog. Ne törődj senkivel. Csinálj mindent úgy, ahogy te szeretnéd. Mi nagyon büszkék vagyunk rád. -ölelt meg.
— Köszönöm. -mondtam bele pulcsijába, aztán elengedett.
— Ügyes legyél. -mosolygott rám, miközben oldalra döntötte a fejét.
Már indulni készült, amikor utána szóltam.
— Anya azt mondta, ezt adjam át neked. -kezdtem kutatni a táskámban.
Ő pedig csak értetlen arckifejezéssel állt pár másodpercig.
— Tessék. -adtam kezébe a szendvicset.
— Imádom anyukádat. Add át neki, hogy köszönöm. -mondta végig mosolyogva.
Majd elindult. Mikor kinyitotta az autó ajtaját még felém nézett. Mosolyogva integetett egyet, én pedig egy puszit dobva neki indultam el, az iskola ajtaja felé.
__________

Miután bementem a portán, és elmondtam nagy nehezen milyen helyzetben vagyok, kaptam egy papírt. Ide minden terem, szak, és óra is levan írva. Legalább ezzel előrébb vagyok.
Arra is rájöttem, hogy az iskola kívülről sokkal nagyobbnak látszik, mint amilyen valójában. Nem, közel sem nevezhető kicsi vagy kevésbé nagy iskolának, mivel óriási. De még ígyis kisebb, mint amilyennek látszik.
Egy útbaigazítás, és a papírom segítségével tíz percen belül megtaláltam az első helyiséget, ahová nekem is be kellett mennem. Még csak páran voltak rajtam kívül, így le is ülhettem egy mindenkitől távoleső részre.