Csak álltam ott és néztem Jimin-re. Néztem rá, és próbáltam megfejteni mire gondolhat, vagy mit érezhet. Valami azt súgta, hogy most valami más jön. Valami olyan, amire eddig sosem gondoltam. Amire sosem számítanék, és nem szabadna megtörténnie.
— Paige. Nekem el kell mennem. -közölte, rám nézve.
Nem tudtam megszólalni. Erre mit kéne válaszoljak? Valami olyasmit, hogy "rendben"?
Dehát ez kurvára nincs rendben. Miért mondja ezt nekem ilyen nyugodtan?
Azt hiszi elfogadom?
— Jimin, én ezt nem értem. -mentem egy lépést távolabb- Miért kell elmenned? -kérdeztem.
— Tudtam, hogy nem hagyhatlak válaszok nélkül. Ezért szerettem volna találkozni veled. -mondta. Erre pedig csak bólintottam egy aprót.
— Sétáljunk egyet közben. -ajánlotta fel, majd kezemre fogott és elindultunk a kivilágított utcában.
— Szóval? -néztem rá.
— Tudod, hogy azért jöttem Olaszországba, hogy ne sorozzanak be katonának és hogy beteljesítsem egy nagy álmom, miszerint színész lehetek. -kezdte, mire én bólintottam- Nos, ez valamennyire sikerült is. Amiért hálás vagyok. Majdnem egy évembe telt elintézni rengeteg dolgot ezzel kapcsolatban. Annyira benne voltam már, hogy még abba is beleegyeztem, hogy Olasz állampolgár legyek. Így van is róla papírom, hogy az lennék. A nyelvet is sokáig tanultam, néha még most is bele-bele nézek a szótárba szavak miatt. -nevetett egyet- És Paige, most itt vagyok. De mégsem érzem otthon magam. Nem érzem jól magam, már sok ideje. Egyetlen oka volt, hogy eddig nem mentem még haza, az pedig te vagy. Fontos vagy nekem. Az is maradsz... De már nem tudok itt lenni. Ezért pedig, kérlek, hogy ne haragudj rám. -állt meg a sétálásban, majd megfogta kezemet.
Neki sem lehet könnyű, de ha ő ezt szeretné, én elfogadom. Mert, mégis milyen barát lennék, ha nem állnék mellette, egy ilyen nehéz helyzetben is?
Nem szóltam semmit, csak magamhoz húztam egy hosszú ölelésre. Álltunk ott legalább öt percig, de nem bánta egyikünk sem.
— Remélem tudod, hogy mindenben, és mindig melletted állok. -mondtam neki, miután elengedtem.
— Köszönöm pici. -fogott újra kezemre, és már mentünk is tovább.
— És akkor már soha többé nem látlak ezek után? -kérdeztem, csalódottan.
— Már hogyne látnál. -nevetett- Csak két nap múlva indulok. Még eljövök addig hozzád. És majd azután is, sokszor meglátogatlak. -mosolygott.
— Nagyon fogsz hiányozni Chim. -döntöttem vállának a fejem.
— Nekem is rettenetesen hiányozni fog a lány, akinek segítettem szatyrot cipelni, egy tavaszi napon. -nézett oldalra.
— Az én voltam! -szóltam rá egyből, mire nevetni kezdett.
— Ki más lett volna. De így visszagondolva, te már akkor is igen veszélyes voltál. -tett úgy, mint aki gondolkodik.
Erre én egy enyhét löktem rajta, de utána nevetésétől hangzott az utca.
__________
Jimin-nel még egy órát beszélgettünk, de aztán mindketten hazafelé indultunk.
Nehéz volt elfogadnom és megbékélnem a ténnyel miszerint ő már nem sokáig lesz itt velem. Furcsa és szokatlan lesz már nélküle. Annyira alapnak éreztem a mindennapos itt létét, mintha már ezer éve ismerném. De most minden megváltozik. Mert ő elmegy. Én pedig így vagy úgy, de itt maradok. Nélküle...
Mikor hazaértem anya már otthon volt. Aludt. Így nem is zavartam, én is felmentem a szobámba pihenni kicsit. Nem tudtam elaludni, csak néztem ki a fejemből.
Eszembe jutott, hogy ma milyen szép és értékes ajándékokat kaptam a fiúktól. Azoktól akiket nem rég ismertem meg, mégis olyan közel érzem őket magamhoz. Talán, de biztosan, ezt is Jimin-nek köszönhetem...
أنت تقرأ
Amit neked köszönhetek... | Park Jimin ff | (Befejezett, javítás alatt)
أدب الهواةMeloni Paige egy "átlagos" huszonéves autista lány. A szülei elváltak, a testvérei pedig kissé eltávolodtak már tőle. Egyetlen támasza az anyukája, de még neki sem tud megnyílni teljesen érzéseiről, gondolatairól. Vagyis, csak nem tartja olyan fonto...
