Amit neked köszönhetek... | Park Jimin ff | (Befejezett, javítás alatt)

20. rész

— Ez mit jelent, Paige? -kérdezett, miközben felállt a kanapéról.
Nem tudtam neki válaszolni, de nem is akartam.
— Szeretném, ha válaszolnál. -faggatott tovább.
— Elolvastad, vagy nem?! Láttad mivan arra a papírra írva! -akadtam ki én is.
— És ezt mikor akartad közölni velem? Hm? -kérdezett, szemrehányóan.
De erre már tényleg nem tudtam válaszolni. Igaza van. Ezt már réges régen le kellett volna vele tisztáznom.
— Miért nem mondtad el nekem? Nem érdemeltem meg? -kérdezett, mostmár csalódottan.
— Dehogynem! Persze, hogy megérdemelted volna! -szóltam rá.
— Akkor? -jött közelebb- Akkor mégis mi volt az akadálya, hogy elmondd? -kérdezett tovább.
Annyira nem akartam ezt. Ez volt a lehető legroszabb módja annak, hogy Jimin megtudja, hogy beteg vagyok.

Remegtem. Rettenetesen éreztem magam, már az egyetemen hallottak után is, de most...
Utáltam magam. Lehetetlennek tűnt elviselni az egészet.
Lassan beljebb mentem az ajtótól a nappaliba.
Csendben voltam. Csak néztem magam elé.
Tudom, hogy az a magyarázat amivel előállok nem elég és nem is nyomós ok arra, hogy titkoltam előle. De valamilyen választ muszáj voltam adni. Én csak az igazat mondtam, mégha nem is ez a legmegfelelőbb.
— Féltem. Nem mertem neked elmondani. Úgy gondoltam, ha majd elmondom megutálsz és elhagysz. De azt sosem bírtam volna ki. Te vagy az egyetlen barátom Jimin. -sírtam el magam.
Azt gondoltam, ezután majd elküld a házából. Kiabálni fog és elmondja mekkora szemét vagyok. Hogy ez nem volt helyes, de én ezt nagyon jól tudom...

Ekkor éreztem, hogy átölelt.
— Azért vagyok a barátod, hogy elmondd, bármi is legyen. Olyan buta vagy. -mondta, aztán elengedett- Nem tudom, miért gondoltad azt, hogyha elmondod akkor elhagylak. Így ismersz engem? -kérdezett.
Erre csak nemlegesen megráztam a fejem. Mert persze, hogy nem.
De én a többi emberből indultam ki. Tudom, hogy Jimin egészen más, már kiismertem őt. Vele mindent meglehet beszélni, és képes bármit elfogadni úgy ahogy van. Ő ettől különleges.
De mások nem. És hiába tudtam, hogy Jimin milyen, ha féltem. Az érzés, hogy utálni és megvetni fog, erősebb volt, mint az hogy én ismerem őt.

Úgyéreztem, hogy tartozok neki annyival, ha elmesélem neki az egész igazságot, az elejétől kezdve.
— Tudod. -kezdtem bele, miközben mindketten leültünk a kanapéra- Nagyon kicsi voltam, csak négy éves, amikor anyáékat szembesítették a ténnyel, hogy autista vagyok. Onnantól kezdve anya mindent megtett azért, hogy a lehető legnagyobb biztonságban nőjek fel. Egy ideig minden rendben is volt. Miután kiderült mindez, anyáék rendszeresen vittek és hoztak tíz éven át pszichológushoz. Ez volt az amit a legkevésbé sem szerettem. Úgy gondoltam, hogy nem segít. Felesleges pénz kidobásnak éreztem... Ezért, miután "elballagtam" nyolcadik osztályból, megkértem anyát, hogy soha többé ne vigyen el. Ő nagyon nehezen, de végül belement. Rá egy évre pedig, apám megelégelte a családját, és valószínűleg miattam el is hagyott minket. Nagyon haragudtam rá ezért. Akkor inkább engem vitetett volna el, csak ne hagyta volna magukra anyáékat... De nem. Lelépett. Nem sokkal később pedig, egy nap mikor kimentem a városba a nővéremmel, láttuk őt egy másik nővel. Azután már végleg elengedtem én is. Felesleges volt. De már nem tehettünk ellene semmit és évek múltak el, mire elfogadta az öcsém is a történteket... Nagyjából egy éve is ugyan azt éreztem, mint mikor apa elment. Konkrétan nem változott bennem semmi sem, majdnem 6 éven keresztül. Nem voltak barátaim, a nővérem férjhez ment és várandós is lett, az öcsémnek a kontrolleren kívül nem létezett semmi más, anya pedig inkább dolgozott... De aztán elküldtek a boltba. Már rengeteg voltam ott az évek során. Anya így próbált engem beszédre bírni. De nem nagyon ment, még így sem. Csakhogy, az nap találkoztam veled. -fogtam meg Jimin kezét- Segítettél, amit először nem tudtam hova tenni, de még sosem volt velem senki sem olyan kedves. Onnantól kezdve vált széppé az élet számomra. -fejeztem be.

Jimin szinte elsírta magát úgy ölelt magához. Olyan jól esett, hogy így reagált.
— Én csak azt hittem, hogy nem kedvelsz engem. -szipogott.
— Hogyne kedveltelek volna. -simogattam meg a hátát.
— Csak szimplán úgy éreztem. -távolodott el tőlem, mikor már megnyugodott- Nem is látszik rajtad semmilyen formában. -fogta kezei közé az arcomat.
— Mert már régóta ismersz, és már megbízom benned. -vettem le arcomról a kezeit.
— Nem mertél a fiúkkal sem beszélni... -gondolkodott hangosan.
— Hát, nem igazán. De tudtam, hogy neked fontosak, ezért megpróbáltam mindent. -rántottam meg a vállaim.
— Csak simán azt hittem, hogy bunkó vagy az ismeretlen emberekkel. -nézett rám.
— Igen, én is tudom, hogy úgy tűnik annak aki nem ismer. -döntöttem oldalra a fejem.
— Ennek ellenére, mindannyian őszintén megszerettek téged. Remélem tudod. -nézett rám mosolyogva.
— Én is őket. Egy élménynek számítanak a velük való hívások, vagy beszélgetések. -nevettem.
__________

A nap hátralévő részében még ott voltam egy keveset Jimin-nél, de este 6 előtt haza indult velem. Miután haza kísért, rá pár percre meg is érkezett anya, akivel szintén beszélgetnem kellett. Azt nem mondtam el neki, hogy mit beszélgettem Jimin-nel. Anya a nővérem szerint úgyis úgy tudja, hogy a fiú már az elejétől fogva tudta rólam...

A szobámban még átnéztem újra a mai nap tanult anyagokat. Hisz a fiúnál szinte semmit sem tanultam, annak ellenére, hogy azért voltam nála. Itthon viszont már sikeresen tudtam befejezni mindent. Nem mondom, hogy nehéz az egyetem, de sok dologban eltér attól amit itthon tanultam a magántanáromtól, mikor még általános iskolás "voltam".
Az egyetemen inkább csak előadások vannak, és jegyzetelni kell. Viszont rengetegen vagyunk, és mindenki máshogy tanulja meg az adott anyagokat.

Nem volt ellenemre, hogy Jimin megtudta amit meg kellett. De abban a pillanatban nem örültem neki. Mostmár igen. Mert tudom, hogy így is elfogad és elfogadott...