Amit neked köszönhetek... | Park Jimin ff | (Befejezett, javítás alatt)

19. rész

Régebben csak képzelni tudtam, milyen az iskola, a tanárok és a diákok. Mostmár tudom.

Csak úgy sorban jöttek be az emberek, az ajtón. Azon a részen, ahol én ültem, ott is betelt jónéhány hely. Kicsit aggódtam is miatta, de aztán nem ült le senki sem a mellettem lévő helyekre. Vagyis de, csak nem közvetlen mellém ültek...
Sokan beszélgettek, néhányan egymásnak foglalták a helyeket. Voltak akik a telefonjaikat nyomkodták, mások pedig ki-be sétálgattak a teremből.
Ha egy szóval kéne mindezt elmondanom, akkor azt mondanám, hogy nyüzsgés.

Minden fiút és lányt megnézek. Mindenki olyan más. De, szó szerint. Vannak fiúk akik csapatokba verődve beszélgetnek vagy csak úgy vannak. De vannak olyanok is akik nem, van aki csak egymagában telefonozik vagy nézelődik. De vannak olyan fiúk is, akik néhány lánnyal együtt alkotnak egy csoportot.
A lányoknál ugyan ez. Azzal a kivétellel, hogy vannak lányok, akik csak ketten beszélgetnek.
A fiúk miért nem? Ezt nem szokás? Vagy már mind ismernék egymást?
Nem igazán értem, de lehet nem is fogom... Mindegy.
A stílusok és a kinézetek is nagyban eltértek egymástól, néhány embernél. Volt olyan lány aki valószínűleg a legkisebb miniszoknyáját vette fel magára. De volt olyan is, akiről először azt hittem, hogy fiú...
Ettől eltekintve, senki sem tűnt veszélyesnek vagy világi köcsögnek. Bár az utóbbit még kitudja. Hisz ehhez meg kell ismernem néhányukat, hogy dönteni tudjak és ne csak magamban ítéljek meg mindenkit.

Ezután megszólalt egy csengő. Becsengettek az órára. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit kell ilyenkor tenni. Így azt tettem amit a többiek.
Csendben maradtam.
Bár nem mintha eddig kiabálva rohangáltam volna. Csak biztosra mentem. De nem is bántam azt a pár másodperc csendet. Őszintén jól esett.
De aztán belépett a terembe egy nő. Lapos talpú magassarkúban, térdig érő szoknyában és blúzban. A haja hátrafogva egy szép, rendezett konytba. Kezében egy füzet és laptop. Viszonylag fiatalos volt, de mégiscsak látszott rajta, hogy ő a tanár.
— Jó reggelt kívánok, mindenkinek. -köszönt kedvesen.
— Jó reggelt. -hallatszódott az egyhangú válasz, a teremben lévő emberek többségétől.
— Nos... -kezdte volna monológját a hölgy, viszont valaki kopogott az ajtón- Gyere! -szólt neki.
— Jó reggelt, tanárnő és hallgatóink. -köszönt- Egy "diákunkért" jöttem. -rajzolt idézőjelet az ujjaival.
— Csak tessék. -kezdett el tevékenykedni a tanár az asztalon.
— Nos, Meloni Paige-t szeretném kérni az irodámba. -mondta ki.

Nem várhatja el, hogy szó szerint, száz ember közül csak úgy kimenjek.
— Lehet nem hallotta, elmondom újra. Meloni Paige, ha itt van kérem álljon fel, és jöjjön velem. Fontos lenne. -mondta, még mindig a nemrég érkezett (szintén tanár beütésű) nő.
Pánikoltam, hogy mivan akkor, ha most nem teszem meg. Azt mondta fontos, szóval biztos az. Nem szabadna hagynom őt elmenni. De úgy félek. Nem merem. Nem megy, mert rettegek tőle. Gyenge vagyok hozzá.
— Hát rendben van. Ezesetben, még benézek pár helyre ahol idén érkezett embereink vannak. -intézte mostmár szavait inkább a tanárnőnek, mint nekünk.
— Viszont látásra. -köszönt el tőle a tanárnő, aki után valószínűleg mindenki elköszönt.
Kivéve engem. Nekem semmilyen hang nem tudott kijönni a torkomon. Ez felcseszett.
Ráadásul hagytam a nőt elmenni. Valószínűleg fontos lett volna. Most majd kereshetem...
__________

Viszonylag sok órát tudhatok magam mögött. Csak az első volt ilyen semmilyen számomra, amikor is nem álltam ki a nevem mellett. De nem számítottam másra, és remélem ti sem...
Egyszerűen csak féltem kiállni annyi ember előtt. Igazságtalannak érzem a helyzetem.
Ezért úgy döntöttem, hogy megkeresem a hölgyet, aki reggel engem keresett.
Azt mondta, hogy irodája van. Szóval nem tanár. Valószínűleg valamilyen vezetői pozíciója van. Pedig sosem nézném ki belőle. Az ilyen emberek mind undorítóan maguknak valók.
Nem mintha én nem lennék az, de nem a saját akaratomból teszem, amit teszek...

A reggel kapott papíromon tájékozódom. Egyetlen egy ember segítségét kértem, de az is csak egy szó volt. Így hosszas nézelődés, és forgolódások után megtaláltam az irodát. Bekopogtam.
— Gyere csak! -kiáltott bentről.
Én pedig benyitottam. Ekkor tudatosult bennem, hogy nekem itt most majd dalolnom kell, minden túlzás nélkül. Hagynom kellett volna a picsába.
De muszáj voltam erőt venni magamon, ha már egyszer eljöttem "idáig".
— Én... -kezdtem bele, de ő félbe vágott.
— Tudok róla. Mindenről. Szóval nem kell megerőltetned magad. -mosolygott rám kedvesen.
Mivan?! Ki ez nő?
— Azt is tudtam, hogy nem fogsz odajönni hozzám reggel, amikor én kértem. De ez rendben van a helyzetedet tekintve. -beszélt, inkább csak magának, mint nekem.
De tudom, hogy nekem mondta. Csak olyan lehetett neki, mintha a falnak beszélne.
— Azért hívtalak be magamhoz, mert megkaptam a papírokat amiket neked kell tovább adnom. -tett le elém egy kisebb köteg papírt- Ezek a papírok azért kellenek neked, hogy megtudd mutatni a többi tanárnak is a tanulási problémáidat vagy azt, hogy nehezedre esik sok helyzetben a kommunikáció. Ide le van írva minden, feketén fehéren. Otthon is nyugodtan elolvashatod, nem kell itt. -nézett rám, majd megfogta a lapokat és egy pillanat alatt visszatette nekem őket, egy átlátszó tasakba.
— Köszönöm. -válaszoltam neki.
Meglepődhetett, mert pár másodpercig csak nézett.
— Én is köszönöm, Paige. Holnap találkozunk. -köszönt el, én pedig egyet bólintva hagytam el a helyiséget.

Viszonylag vidáman hagytam el az egyetemet. De persze csak az udvarig mentem, és ott vártam anyát, esetleg Jimin-t, hogy jönnek értem.
Ekkor két lány ment el mellettem.
— Azt mondják, hogy ő autista. -bökött rám ez egyik, a fejével.
— Dehogy az. Csak megjátsza magát. Reggel, egy keleti csávó Ferrari-ából szállt ki. Biztos egy kurva. -legyintett a másik.
Olyan rosszul éreztem magam ezek hallatán. Tényleg így látnak engem kívülről az emberek? Ilyennek tűnök? Egy kurvának?

Nem bírtam és el kellett onnan sétálnom. Kezemben a telefonomat tartottam, ha írna valaki akkor gyorsan tudjak válaszolni.
Rengetegen már haza felé igyekeztek. Kisebb, nagyobb csapatokban léptek ki az emberek az iskola kapuján. A nagy nézelődésben elmerültem. Egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy hol vagyok.
— Szia Paige. Nem hiányoztam? -kérdezett mellőlem egy ismerős hang, de én azonnal megfordultam.
— Jimin! -ugrottam a nyakába.
— Te is hiányoztál. -mondta bele a vállamba, mire én elengedtem őt.
— Fáradt vagyok. -jelentettem ki, amivel a mellettem álló is egyet értett.
— Menjünk haza. -fogta meg a kezemet.
Elindultunk a parkoló irányába, ahol ott állt a fiú kocsija is. Egy pillanatra elfogott egy rossz érzés. De semmi jelét, nem szerettem volna mutatni ezért próbáltam magam a lehető leggyorsabban és észrevétlenül túltenni a dolgon.
Nagyjából tíz perc múlva otthon is voltunk. Vagyis, Jimin otthonában. Engem is elvitt magához mert azt mondta, hogy beszélt anyával. Aki pedig azt mondta, hogy magához vigyen el engem, mivel ő nem lesz otthon beszélgetni velem suli után. Mert szokásosan, dolgozik.

Jimin házában már legalább százszor voltam, ezért már nem esik nehezemre nála lenni.
Azt mondta, hogy ott tanulok ahol szeretnék, én pedig a nappalit választottam.
Szépen kitettem minden cuccomat a kanapé előtti kisasztalra.
Már majdnem neki is kezdtem a tanulásnak, amikor bejött a fiú egy bögre teával neki is, és nekem is.
— Mit tanulsz? -kérdezett miközben leült.
— Csak átolvasom. -mondtam úgy, hogy rá sem néztem.
— Mi történt ma a suliban? Jó volt? -kérdezett.
— Amúgy igen. -tudtam le.
— Biztos? Paige, nyugodtan elmondhatod azt is, ha nem. -mondta.
— Mindjárt jövök. Mosdóba kell mennem. -felálltam.
Szinte futottam a fiú házában, amikor már a fal takarásában kiléptem a nappaliból.
Bementem a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót.
Hideg vízzel kezet és arcot mostam.
Nem szeretném, ha Jimin-t azzal kellene szembesítenem, hogy jó pár diák szerint csak tettetem magam, és egy kurva vagyok.
Muszáj leszek erőt vennem magamon, és kiállni magamért. Bárhogyan.

Nagy nehezen, de kitudtam húzni magam a helyiségből, hogy vissza tudjak menni a nappaliba és valami elfogadható választ adjak Jimin-nek.
Jimin-nek, aki az iskolából kapott papírokat olvassa...