Turul Kagan Legendái

Telihold és csillaghullás

#vállaldbe #október #telihold #csillaghullás

- Tiszta éjszakánk van - jegyeztem meg a vállam felett hátrafelé nézve a társaimnak, akik még mindig a sátraik rejtekében ügyködtek. Ráérős banda. Mivel nem érkezett válasz, táskámból kulacsot kotortam elő és a lábam lógatva ültem le a szirt legszélére. nagyot húztam a kulacs tartalmából, majd unottan lenéztem a mélybe. Az fekete volt és könyörtelen. A végtelenbe nyúlott, nyomasztó érzéseket keltett már a puszta mivolta, nem kívánkozott oda senki ember fia. Ellenben az éjszakai égbolt a legszebb látványt nyújtotta. Csillagok pettyezték, felhőtlen volt és tiszta.

- Soha sem láttam még így a teliholdat.

Hátra kaptam a fejem, a hang gazdája meglepett engem. Összenéztünk. Ametiszt lila szeme csaknem világított a sötétben, amelyre rásegített az ezüstholdnak a fénye.

- Ügyes - motyogtam halvány mosollyal és visszafordítottam a fejem a mélység felé. Kettőt, hármat belekortyoltam a kulacsomba, jól esett a rum. - Nem sokan képesek mögém lopódzni, Rylia.

- Nem tartozom a többség közé, Eldur - vágyott vissza csípősen a lány, majd fogta magát és leült mellém. Fekete haja az ölébe omlott, eltakarva a fél arcát.

Csend volt körülöttünk, csupán a szellő süvített fel olykor.

- Az Ezüsthölgy - törtem meg a hallgatást. - Ummår második legszebb holdja. Ritka pillanat az, amikor így teljes pompájában ragyog.

- Nem a második - vágta rá csökönyösen, és kilopta kezemből a kulacsot.

- Hogy, mi? - siklott rá a tekintetem, majd némi csendes adok-kapok múltán visszaszereztem magamnak a rumos tasakot. - Ez az enyém.

Rilya nem nézett rám, inkább a teliholdat csodálta, de dús ajka mosolyra csusszant.

- Azt ne mondd, hogy azt a pokoli Bíborszüzet jobban kedveled. Az olyannyira... - fél szemmel rám pillantott - démoni.

Jelentős adagot ittam az italból, majd kissé közelebb hajoltam a lányhoz. Arcom csaknem hozzáért a füléhez.

- Miért, láttad már valaha is?

Rilya nem válaszolt, csak megvonta a vállát és megigazgatta a haját.

- Fura egy ízlésed van, Istenölő - csendült a hangja, és végre rám nézett. Szinte összeolvadt a tekintetünk, vérvörös a lilával.

Túl szorosan ültünk egymás mellett, túlságosan is és a szemei... megbabonáztak. Magam sem tudom miért, de letettem a kulacsom és csak néztem őt. Nem pislogott, a szeme csillagfényként ragyogott, és a tekintete szinte elvarázsolt. Sugallt valamit, egy érzést... egy érzést, ami...

- Bíborhölgynek vérvörös éjjelén születtem - mondtam hirtelenjében csakhogy ne engedjek a kísértésnek. Hanyatt végtam magam a szirten és a ragyogó holdra siklott a tekintetem. Fél szemmel még láttam, ahogy Rilya arcáról lehervadt az az ellenállhatatlan csábító kisugárzás, leheletnyit hátrébb húzódott, majd zavart pillantások közepette elfordított a fejét. Nem szólt egy szót sem, és mivel túl nagy volt a zavart csend így a holdat lesve tovább folytattam. - Izzott az ég, és egy hullócsillag hullt alá a távoli hegyek mögé. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, pedig tehetetlen kis lóürülék voltam még. No meg - folytattam belelendülve és megérintettem a kézfejét, amitől az egész teste megrezzent - nagyjából háromezer esztendővel ez előtt történt. Szóval, igen. Azóta nem volt vörös éj.

Rilya rezzenéstelen arccal figyelt, majd mondandóm végeztével közelebb férkőzött hozzám és a mellkasomra hajtotta a fejét. Percekig úgy maradtunk, csendben, némán, szavak nélkül.

- Erős szíved van - szólalt meg idővel.

- Nocsak - vigyorodtam el. - A legtöbben úgy vélik, szívtelen vagyok.

Felemelte a fejét és a szemembe nézett.

- De csak mert nem ismernek téged, de én tudom az igazságot.

- Igazságot? - fürkésztem kíváncsian.

- Igen - felelte halkan. - Olyan ez, mint az a hullócsillag, amit születésedkor láttál. Arról sem tud senki sem mégis létezik, akár a szíved - mondta ártatlan őszinteséggel, majd vissza tetette arcát a mellkasomra és együtt néztük tovább a teliholdat.