A Fájdalom rózsái (Pain×oc)

16. Sötétség

Orochimaru körbe-körbe sétált a szobában. Valamennyire lenyugodott már azóta, hogy észrevette Konan szökését. Igazából, jobban belegondolva, nem sok hasznára volt már. Nagyon legyengült. Abban az esetben, ha egy újabb kísérleti alanya érkezik, márpedig fog, akkor olyan, mintha mi se történt volna. Sőt, ami azt illeti, még nyer is rajta. Főleg, amit kiderített róla. Végre nagyot léphet a célja felé. Eléggé meglepődött azon, hogy végtére is meg tudta venni Obitot, mert még őt is átverte a felépített szerep. Mondjuk már egy ideje gyanakodott. A vörös hajú csávó pedig nem zavar már be a képbe. Az olyan érzelmileg befolyásolható, de kiszámíthatatlan alakok már csak ilyenek. Nem fogja keresni a lányt, egy pár napig biztos nem. Aztán pedig már mindegy. Egyébként nagyon nem kedvelte Paint, bár igazából még sose találkozott vele. De valahogy amiket hallott róla, azért rossz érzése támadt. Ha őszinte akart magával lenni néha fenyegetésnek érezte a puszta létezését korábban. De ő nem tudhatott róla, hogy milyen nagy hatalomra tehetne szert. Túl ostoba volt, ahhoz belássa. Így Orochimarunak nem lehetett oka az aggodalomra.
El is hessegette magától ezeket a hasztalan gondolatokat és a jelenre koncentrált.

Nem sokára itt kell lenniük. Az óramutató csiga lassúsággal haladt a falon. Siethetnének, nem ér rá egész nap.
Ekkor a telefonja rezgésére lett figyelmes. Egy üzenete érkezett, amiben az alábbi mondat állt:
Itt vagyunk, akár be is engedhetnél.

Nos, igen a bejutás nem volt éppen egyszerű. Ki a fene javíttatna meg egy csengőt, amely egy ilyen helyhez vezet?

Kilépett a szobából és gyors léptekkel lesietett a lépcsőn. Azaz inkább suhant, mert mindig figyelt arra, hogy hangtalan mozogjon, már tudat alatt is így közlekedett.

Ahogy kinyitotta az ajtót, három embert látott, egy lányt és további két tagot.

- Éppen rátok gondoltam, hogy hol késlekedtek- jegyezte meg halkan.

Lena számára a hangja elég ijesztő volt, olyan, amitől az az érzése támad az embernek, hogy megfagy az ereiben a vér. Közben elég bársonyos is, de borzasztóan fagyos. A külseje, amit már korábban azon az éjszakán valamennyire megfigyelhetett egy jégbe zárt élőhalottra emlékeztette a lányt. Az egészségtelenül sápadt bőr, kígyó szerű arc és az a bizonyos hang még hozzá. Mintha tényleg félig a sírban lenne. Közben pedig a kisugárzása ezzel ellentétben nagyon is eleven, tekintélyt parancsolóan hatott. A férfi ennek igencsak tudatában is lehetett. Egyenesen a szemébe bámult azzal az átható kígyószerű szemével.

- Nos, újra találkozunk, ha nem tévedek Lena?

Mire hallgatás volt a kérdésére adott válasz, így végig futotta a tekintét a két kísérőn is.

Obito megbiztosan állta a vizslató kígyószemek kutatását. Hidan arca egy flegma vigyorba húzódott.

- Fáradjatok csak beljebb, utcán nem tárgyalok.

A félhomályban fürdő lépcsőház egy ajtóhoz vezetett, amin át beléptek. Itt a férfi meggyújtott egy kis lámpát és így nem álltak már tovább teljes sötétségben. Ahhoz viszont nem volt elég a fénye, hogy mindent tisztán lássanak a szobában. Mintha csak a sötétség teremtménye lett volna maga a természetes közegében.
Amennyire Lena ki tudta venni, nem egy cellában voltak. Ez lehetett a dolgozó szobája talán. Két szék körvonalait látta valamint egy asztalét, ami mögött a férfi helyetfoglalt.

- Üljetek le bátran - mutatott a székekre.

- Szerintem felesleges illemet el is hagyhatjuk. Maradunk inkább állva. Az alku rám eső részét ezennel teljesítettem. Itt van a lány, ahogy kérted. Ezek után rajtad a sor, hogy a vállalt feltételeknek eleget tegyél. - felete határozottan Obito.