A Fájdalom rózsái (Pain×oc)

14. Konan

A szoba mindig sötét volt és általában nem sokat volt tudatánál. Most viszont azon ritka alkalmak egyike volt, amikor igen. Nagy nehezen felnyitotta a szemét és megpróbált felülni. Ez még nehezebben ment, mert nagyon gyenge volt. Nem tudta, mikor evett utoljára rendesen. Kék haja kócosan meredezett össze-vissza. Szokatlanul el volt húzva a függöny, sőt még az ablak is nyitva volt. Nem értette, ez hogyan lehetséges. Ilyen szinte hónapok óta nem történt. Mondjuk azt se tudta, mikor volt utoljára ébren tudatánál. A kísérletek alatt általában kába volt és aztán, ha néha tudatánál is volt, szinte semmire se emlékezett később. Most halványan pislákolt benne a remény. Hátha végre elszökhet? Bár az képtelenség lenne, hogy őrizetlenül hagyják, nem?
Mi történhetett Orochimaruval? Nem lehet ennyire óvatlan. Talán ez egy csapda?
Mindenesetre úgy gondolta, hogy ha nem próbál meg elszökni, akkor talán sose adódik erre újabb alkalma. Így vállalva a kockázatot eldöntötte, hogy még pedig ő innen, ha törik, ha szakad el fog menni. A felülésnél még nehezebb művelet volt a felállás, de sikerült. Remegtek ugyan a lábai, alig tartották meg a reszketeg testét, de hajtotta az elhatározása. Eltámolygott az ablakig és kinézett. Nem volt túl magasan, de ebben az állapotban, minden megterhelőnek tűnt. Észrevett egy ereszt. Vajon képes azon leereszkedni? Meg kell próbálnia, ha rosszul is ér földet, akkor is legalább szabad lesz. Minden erejét összeszedve átrakta a lábát az ablakpárkányon, nagy nehezen az ereszt is megfogta az egyik kezével, majd elrugaszkodott és a testével arra támaszkodva próbált ereszkedni. De úgy érezte, a keze nem bírja tovább tartani, így a végén már a földtől egy méternyire ugrott. Szerencsére jól ért földet.
Körülnézett: az utca teljesen néptelen volt. Nyoma se volt se fogvatartónak, se segítőnek. Viszont nem bizhatta el magát, hisz sose lehet tudni.
El kellett indulnia valamerre. De hova mehetne? Mióta is nem járt kint? Több mint egy éve. Se pénz, se telefon nem volt nála. Valószínűleg elég ijesztően is nézhetett ki a kócos hajával, beesett arcával, hatalmas karikákkal a szeme alatt és a szinte holtsápadt bőrével. A ruha, ami rajta volt inkább emlékeztettett egy orvosi köpenyre.
Talán elmehetne egy kórházba? De nem, az nem jó, megtalálná ott. Mindenhova elér a keze... És ha? Nem, azt nem lehet, hozzá nem fordulhat. Fejből tudta Yahiko számát, mármint a régit, ha nem cserélte le. Ha lenne bárki idegen a közelben, aki kölcsönadná a telefonját. Nem akart ennyire megalázkodni. Lehet, végig se hallgatná. És amúgy se látott egy embert se. Nagato, ő pedig... Úgy érezte, hozzá inkább fordulhatna, de valamiért az ő számát sose jegyezte meg. Viszont, ha még mindig ott dolgozik, ahol régen, akkor miért is ne állíthatna be. Abban az esetben, ha van ereje egypáltalán elmenni. Merre is van? Úgy érzésre elindult előre. A térről haladt a szemben lévő utcán tovább, majd pár perc gyaloglás után egy szélesebb útra lyukadt ki. Onnan még tovább ment a zaj iranyába. A főútra jutott. Érezte, teste az összeomlás szélén van, hogy nem bírja már tovább, de próbálta kimeríteni a rejtett tartalékait. Mennie kellett. Most már igazán nem adhatta fel.
Minden rendben lesz- Ezt hajtogatta folyamatosan magában.
Már megszabadultam. Innen már minden rendben lesz.
Az a néhány ember, akik mellett elment a járdán, megbámulta, de nem állt meg megkérdezni, hogy mi van vele. Lehet, hogy drogosnak nézték, de ez se zavarta különösebben. Vagy negyed órája mehetett a főúton, amikor meglátta az ismerős épületet. Megkapaszkodott a kilincsben és próbált kopogtatni. De hirtelen úgy érezte nem mozdul a keze és  lábai se bírták tovább tartani.
Ez nem lehet igaz, csak még egy kicsit.
De nem ment. Lassan elsötétült előtte a világ.

Nagato éppen felébredett. Ránézve az órára látta, hogy milyen korán van még, hét óra. Miért ébredt fel ilyenkor? Általában nyolcnál hamarabb sose kelt fel, főleg nem munka után. Furcsa álma volt, de nem tudta felidézni, mintha valaki szólította volna, egy női hang. Kinézett a ivó felett lévő lakásának erkélyéről, ami az utcára nyílt. Szép idő volt, kellemesen sütött már a nap, de még nem annyira erősen, mint majd pár óra múlva fog. Tekintete az utcára szegeződött, szemben alig pár ember sétált. Elvétve pár autót látott még, hétvége lévén nem sokan siettek munkába. Aztán viszont lejjebb felfedezett egy foltot, így lenézett a közvetlen alatta lévő járdára. Feküdt ott valaki. Az a hajszín? Nem lehet. Vagy mégis? Sietősen felkapott egy köpenyt, majd lerohant és kinyitotta az ajtót. Próbálta felemelni a testet, nem volt annyira nehéz. Eléggé tagbaszakadt volt. Az arcára vetült a tekintete, nagyon beesett és meggyötört volt, de volt ő az, Konan!