A Fájdalom rózsái (Pain×oc)

12. Bizarr éjjel

Egymás karjaiban aludtak el. Egészen kellemes és nyugodt érzés kerítette hatalmába Lenát. Úgy érezte, biztonságban van, minden nehézség úgy tűnt, háttérbe szorult. Felszabadultnak érezte magát, boldog volt. Ez hozzásegítette az alváshoz. Kezdetben boldog képek villantak fel előtte. Viszont ez nem sokáig maradt így. Hirtelen elég nyomasztó álomba lépett.

Sötétség vette körül, átláthatatlan feketeség. A kezét se látta. Elkezdett dideregni. Mintha mínusz fokok röpködtek volna. Nem tudta, hol van és azt se hogyan került oda. Az értetlenség kezdett rettegéssé válni benne. Megpróbált kiáltani, hátha az oldja a feszültséget, de nem jött ki hang a száján. Ez még jobban kétségbe ejtette, érezte, ahogy kezd rajta elhatalmasodni a pánik. Hirtelen fény gyulladt. Egy öngyújtó fénye. De ja vù érzés töltötte el. Meglátta az arcot, amit már ismert, de nem tudta honnan. A lila szem, hirtelen barnára váltott.
- Mit keresel itt? Nem kellett volna idejönnöd.
- De én ismerlek valahonnan.
- Biztosan összekeversz valakivel. Fogalmam sincs ki vagy. Menj innen, ha jót akarsz magadnak.

Olyan jegesen érződött ez a hang, szinte belemart az alapvetően hideg légkörbe. Lena úgy érezte megdermed és lelkileg összeomlik. Mintha fojtogatnák.
- Menj el innen. Te nem tartozol ide, sose tartoztál.- mondta egy másik alak. Kék haja volt és kékes kontaktlencsét viselt. Egészen elbűvölő volt és Painhez húzódott.
A férfi rátekintett és felcsillant szemében a remény.
- Végre újra láthatlak. Azt hittem, hogy...
- Csak te számítasz nekem.
Akkor hirtelen közeledtek egymáshoz, míg ajkaik egymáshoz nem értek.
Léna ekkor visszanyerte a hangját, s kiáltott miközben érezte a könnyeit folyni az arcán.

Erre riadt fel.

Néha tünékeny érzés az öröm, s könnyen feloldhatják a kétségek. Ez történt Lenával is az álom után. Annyira megbénította, hogy kellett pár perc mire felfogta, hogy ez csak a képzelete műve volt. Kezdett megnyugodni, amint a hajnali derengésben körbenézett. Akkor viszont lefagyott egy pillanatra. Az ágyon kereste a férfit, de nem látta. Elment? Itt hagyta? Biztos, hogy a mosdóba ment. Nagy nehezen kikászálódott az ágyból és Pain keresésére indult. A mellékhelységből nem szűrődött ki fény, ezért benyitott. Senki. Átvizsgált mindent és sehol senki. A férfi cuccai is eltűntek. Ekkor jobb híján üzenet után kutatott, sehol egy papírfecni. Hova is rakta a telefonját? Ja igen, az éjjeli szekrényre. Se üzenet, se sms, a közösségi oldalról se érdekezett értesítése. Lezárta hát a telefonját és a sötét képernyőre meredt szinte lefagyva. A falon az óra nagymutatója pont akkor ért a 12-eshez, hajnali kettő.

"Vajon az álmok valósággá válhatnak?"- tűnődött magában.
Nyugtalanságában el kezdett fel-alá járkálni. Az idegességtől elszállt a fáradtsága. Úgy érezte nem bír tovább egyedül várni. Induljon bele az éjszakába egyedül? Még legalább három óra mire világosodik. Viszont a hirtelen menekülésvágytól hajtva már nem számított semmilyen ésszerű indok. Éppúgy, mint akkor este, amikor találkozott Vele. Bár, talán jobb lett volna, ha nem így alakult volna... Belefolyt valamibe ami veszélybe sodorhatja. Barátja nem igazán van, akire ténylegesen számíthatna. Igazán lehetett volna jobb szociális képessége korábban... Most átkozottul egyedül érezte magát, s szinte nem kapott levegőt a szobában. Így engedve a bolond gondolatainak összeszedte a cuccait és elindult. Ki az ajtón, az utcára. A lámpák békésen pislákoltak. Úgy döntött, ha zenét hallgat, kevésbé fog félni egyedül a sötétben. Így hát elindította a telefonjáról az egyik lejátszási listát, amit legutóbb hallgatott.  A zene hangjai először lágyan indultak majd meghallotta a dob és aztán az elektromos gitár hangját,  aztán az énekes belecsapott a dalba hirtelen kezdte érezni, hogy szabad. Igazából az is volt, de fogalma se volt mihez kezd majd ezután. Elkezdte halkan énekelgetni a refrént és táncolt a kihalt utcán. Elindult találomra amerre a lába vitte. A főúton nem sok autós járt, de mégse akart sokáig mellette haladni. Valahogy jobban biztonságban érezte magát a kihalt helyeken. Pedig lehet pont attól kellett volna tartania. Bandukolt tehát egyik utcáról másikra, mígnem egy kisebb parkba jutott.
Itt se volt senki, amennyire látta. Szerencsére a hajléktalanok is elkerülték úgy látszik. Nem ismerte a helyet, de reménykedett benne, hogy jó környék. Azért mégse akarta feldarabolva végezni. Hátha ez valami csodás új kaland kezdete. Úgy érezte nem teljesen józan, pedig tudta, hogy nem ivott semmit. Az adrenalin valamiért feldobta. Odaült az egyik lámpa alatti padhoz, ami egy fa tövében állt. Aztán egy idő múltán elkezdte zavarni az egy helyben ülés és úgy döntött, hogy átszelni a területet. Furcsa volt, hogy így éjjel minden ennyire kihalt és békés. Leállította a zenét. Csend lett, nem tudta eldönteni, hogy megnyugtatja vagy inkább megijeszti ez a némaság. Aztán hirtelen egy sötét folt elszállt felette, kissé megijesztve őt. Valószínűleg denevér, vagy valamilyen más madár - gondolta. Felgyorsította a lépteit és nem sokára ki is ért a parkból. Egy sötét nyugtalanító házsor magasodott elé. Égett ugyan lámpa előtte, de valahogy rossz előérzet kerítette hatalmába a nőt. Ez nem volt véletlen. Zajt hallott, az egyik kapu kinyílt. Hirtelen megfontolásból próbált visszabújni még az egyik fa árnyékába. Lépteket hallott. Nem tudta, hogy az illető észrevette-e. A léptek fokozatosan halkulni kezdtek és remélte, hogy ez azt jelenti, hogy megszabadult, de valami azt súgta, hogy nem. Hirtelen nagyon közelről hallott egy lépést, majd még egyet. Egy alak sziluettje sétált be a látóterébe. Szinte lefagyott a félelemtől és magában rimánkodott, hogy valami csoda folytán ne vegye őt észre. Arrébb húzódott az árnyék védelmében bízva. Az alak megállt a közeli lámpánál és körbe tekintett. Lena így jól rálátott. Egy hosszú, fekete hajú férfi volt, kifejezetten sápadt bőrrel amennyire látta, mert arcának nagy részére árnyékot vetett sötét köpenyének kapucnija. Talán észrevette? A félelemtől mozdulni se tudott. Egészen közel járt már, aztán megfordult és továbbment arra amerre eredetileg indult. Léna fellélegezett, úgy tűnt, hogy megúszta. Várt még pár percet, majd előbújt és elnevette magát. Micsoda képtelen helyzet. Mi jöhet még? Talán a szobában kellett volna maradnia megvárni Paint avagy Yahiko-t. De most csak nevetni tudott ezen. Nem érdekelte az egész. Az se, hogy úgy tűnt, mintha kötődtek volna, vagy legalábbis ezt próbálta bemagyarázni magának. Tuti lelépett és csak kihasználta a helyzetet. Bár, ha mégse akkor... De erre nem akart gondolni. Tud magára vigyázni. Annyira elmélázott, hogy elfeledkezett a külvilágról, így nem érzékelte azt se, hogy valaki nézte. Aztán egy kéz nyúlt feléje és megérintette a vállát. Erre az érintésre megdermedt. Próbált mozdulni vagy menekülni, de csak megfordulásra futotta tőle. Ott állt mögötte ugyanaz az alak, akit elmenni látott.
- Nem félsz egyedül, kislány? -torzult sötét vigyorba az arca.
Tényleg egészségtelenül sápadt volt és a szeme akár egy kígyóé. Nagyon félelmetes látványt nyújtott.
- Ugyan, nem kell félned annyira. Csak gondoltam kicsit rád hozom a frászt.
- Mit- mit akar tőlem? - kérdezte elfúló hangon a lány.
- Nos, szükségem van pár tesztalanyra. Mivel önként kevesen jelentkeznek, így te épp megfelelő leszel rá.
- Hogy micsoda? Nem!
Hirtelen felébredt a bátorsága és megiramodott. De nem volt elég gyors, avagy az alak volt természetellenesen az. Mert már a nyomában is volt, s megragadta a csuklójánál.
- Nem fog fájni, annyira. Sőt, akár jutalmat is kaphatsz. Ha tehetséged van hozzá, segíthetsz nekem.
- Kérem, ne, nem akarok emberkísérletben részt venni!
- Ez innentől nem a te döntésed.
Ezzel hideg, átható tekintetével arra késztette a lányt, hogy belenézzen a szemébe. Igazán furcsa egy szempár volt, méregzöld, de a benne lévő írisz szokatlanul keskeny, szinte nem is emberi, hanem inkább, mint egy kígyóé.
-Velem jössz. Megértetted?- mondta higgadtan, de fagyosan az ember.
A lányt mintha hipnotizálták volna azok a kígyó szemek, s feladta az ellenállást. Követte a férfit. Visszamentek oda, ahonnan nem rég távozott. Nem is volt annyira ijesztő az épület belülről. Egy átlagos előszoba, aztán feljebb az emeleten folyosó, amelyről több szoba nyílhatott az ajtók számából ítélve. A férfi benyitott az egyik helyiségbe. Halvány lámpa fény derengett. Két ágyat látott benne Lena, egy éjjeli asztalkát, valamint a sarokban egy szekrényt. A távolabbi ágyon egy lány aludt.
A férfi megszólalt:
- Feküdj le. Később igen fárasztó napod lesz.
Majd távozott kulcsra zárva maga mögött az ajtót. Legalább nem vette el a lány személyes holmiját. Így Lena gyorsan elővette a telefonját és tárcsázta Pain számát, majd Temarijét, hátha. Senki se vette fel. Írt sms-t. Reménykedett benne, hogy ez csak egy újabb rossz álom, de érezte, hogy sajnos nem. Csak magára vethet, ő keverte magát ebbe. Mihez fog kezdeni ezután? Az ablakhoz lépett. Nem volt lerácsozva.                                                                                                             
Első emelet, nem lehet annyira vészes. gondolta. Majd úgy döntött, úgy tesz mintha követte volna a férfi utasításait és lefeküdt. Kiderült, hogy jól tette, mert kisvártatva nyílt az ajtó belül, aztán be is csukódott. Miután a léptek elhaltak, a lány még várt egy jó fél órát. Lassan talán már kezd világosodni, legalábbis nagyon remélte. Óvatosan szinte hangtalanul felkelt és kinyitotta az ablakot, hogy kimászhasson rajta. Látott egy ereszt, azon próbált lejutni. Egész sikeresen földet ért, majd gyors léptekkel elindult. Átvágott a parkon és egyre messzebb futott át az ismeretlen utcákon, amíg a főútra lyukadt ki. Elkezdett sétálni arrafelé, amerre remélte, hogy jött. Nem igazán tudta merre megy. Sokkhatásban volt még, az idegei cérnavékony szálon függtek és kimerült. Látta a kijelzőn, hogy hajnali öt óra van, már kezdett derengeni. Viszont nem találta az épületet, amit keresett. Újra megcsengette Paint, semmi. Írt újabb üzenetet, aztán mivel úgy érezte nem bírja tovább már erővel.  A közelben látott egy kocsmát. Éppen készültek volna bezárni. De ő odabotorkált és szólt az embernek.

- Kérlek engedj be, nincs hova mennem.
Egy férfi volt sötétvörös hajjal, aki meredt rá értetlenkedve. Érdekes mód nem ijedt meg a váratlan látogatótól vagy legalábbis nem mutatta.
- Miért kéne segítenem?
- Elraboltak, de megszöktem. Emberkísérlet. Volt ott más is. Egy lány.
- Mit hablatyolsz itt össze-vissza? Egy lány?- itt mintha villant volna a szeme.
- Igen. Kérlek hadd maradjak itt valahol, amíg nem találok jobb helyet. Nagyon fáradt vagyok...
- Jól van. Talán segítek. Úgy gondolom, hogy cserébe majd te is tudsz nekem.
- Segíteni, miben?
Lena kezdett pánikolni.
- Nyugodj meg, szerencséd van. Én becsületes ember vagyok, nem élnék vissza a helyzettel. Viszont szerintem ne itt dőlj ki, gyere inkább velem. Már annál rosszabbul, amit próbáltál leírni, nem járhatsz. 

Léna reménykedett. Hátha csodák csodájára tényleg nem egyik bolond után a másikba futott. Így jobb ötlete nem lévén követte a férfit, aki miután végzett a zárással elindult. Pár utcasarkot elhagytak, majd a férfi intett, hogy megérkeztek. Babrált egy kicsit a kulcsával, majd beengedte a lányt maga előtt. Felmentek a második emeletre és ott egy beléptek a 12-es számmal jelzett ajtón. Léna annyira fáradt volt, hogy már alig érzékelt valamit.
- A fürdő balra, ha esetleg...- kezdte a férfi. Léna viszont már megtalálta magának a nappaliban lévő kanapét. Belezuhant és szinte azonnal elaludt, annyira fáradt volt. A férfi elmosolyodott és betakarta őt. Majd egy gyors zuhany után a szobájába vette az irányt és ő is lefeküdt.