A bárányfelhők lovasai

Prológus - Az élet akár a gyertyaláng

Rahmanyinov: 3. (D-moll) zongoraverseny

Vera

A halálom napja egy tökéletesen átlagos nap volt. Közeledett az év vége, és én ismét egy távoli város felé vettem az irányt, hogy szilveszteri és újévi koncerteket adjak, még ha ez azt is jelentette, hogy a családomtól messze töltöm idén az ünnepet. Az úticélom ezúttal Vancouver volt, és várakozással teli izgatottság költözött a szívembe, amikor az Orpheum színház mahagónival burkolt, és vörös bársonnyal fedett székekkel berendezett nagytermére gondoltam. Még néhány nap, és itt fogom játszani életemben először Rahmanyinov D-moll zongoraversenyét, eddigi karrierem fénypontját és életem legnagyobb álmát.

Azon a napon már a torontói reptér parkolójában elbúcsúztam a családomtól. Sorban megöleltem az öcsémet, majd az édesanyámat és az édesapámat, végül pedig egy hosszú csókot nyomtam a vőlegényem, Bruce ajkára. Előre boldog új évet kívántam, és megígértem, hogy amint leszállok Vancouverben, írok nekik, és a szilveszteri koncert után videóhívásban is beszélhetünk majd. Anya könnyes szemmel kívánt sok sikert, és meghatódva integettek mindannyian, amint végül a hosszúra nyúlt búcsúzás után a terminál épülete felé vettem az irányt. A bejárat előtt még visszafordultam egy pillanatra, a lehelletem sűrűn gomolygott a torontói hidegben, ahogyan egy utolsó sziát kiáltottam feléjük. Majd beléptem a bejáraton, és elnyelt a reptér forgataga.

Amíg éltem, sosem gondoltam bele, hogy az élet illékony, akár a gyertyaláng. Minden út kezdete, minden felszállás csupán egy ígéret volt a biztonságos megérkezésre. És én abban a pillanatban, amikor beléptem a repülőgép ajtaján, még nem tudhattam, hogy ez az ígéret ezen a tökéletesen átlagos napon nem fog valóra válni.

Vancouverbe már sosem érkeztem meg.