A bárányfelhők lovasai

1. Az Adam Lloyd-ügy

Kedves Olvasóim!

Viszonylag rövid idő alatt meg is hoztam az első fejezetet, ez egyrészt annak köszönhető, hogy még nem kezdtem el dolgozni az új munkahelyemen, így tengernyi szabadidőm volt, másrészt már most érzem, hogy ez a történet nagyon fogja magát íratni. :) Nem mindig lesz így, de igyekszem viszonylag rendszeresen hozni majd a részeket. Rengeteg ötletem van hozzá, és remélem, a másik főszereplő, Alex szemszöge is tetszeni fog nektek. :) Véleményeket mint mindig, most is szívesen fogadok!

Alex

- Köszönjük, hogy befáradt, Mr. Walcott - nyújtotta a kezét a fickó a Kanadai Közlekedésbiztonsági Hivataltól, mire egy halk hümmögés kíséretében megráztam. A kolléganője, talán látva a még mindig ideges arckifejezésemet, ragyogó mosolyt villantott felém.

- Ne aggódjon, ön a lehető leghelyesebb dolgot cselekedte, amikor jelentette az esetet, és biztosíthatom, hogy semmilyen retorzió nem fogja érni emiatt.

Oldalra pillantott Mr. Robertsonra, a Morning Star Airlines főpilótájára és Mr. Allenre, a légitársaság menedzsmentjének képviselőjére, akik a négytagú kihallgatóbizottságom másik felét alkották. Valójában nem kihallgatáson vettem részt a szó szoros értelmében, csak egy „meghallgatáson", ahogyan azt a bizottság tagjai következetesen nevezték, nekem mégis görcsben volt a gyomrom az egész idő alatt. És ez a görcs akkor sem tűnt enyhülni, amikor búcsúzásképpen kezet fogtam Allennel és Robertsonnal is, akik a nyomasztó, ablaktalan helyiség bejárata felé kísértek.

- Tényleg köszönjük, Alex - nézett komolyan a szemembe Robertson, mély ráncokkal szabdalt arca barátságos mosolyra húzódott. Kedveltem az öreget, habár a Morning Star Airlinesnál eltöltött öt évem alatt nem sokszor találkoztam vele személyesen. Ugyanis ha valakinek jelenése volt a légitársaság főpilótájánál, az általában azt jelentette, hogy valamit nagyon elcseszett.

- És... mi lesz most? - kérdeztem tétován, még mindig egy árnyalatnyival feszültebb hangon, mint szerettem volna. Pedig elvileg már nem volt mitől tartanom.

- Azt ajánlom önnek, hogy pihenje ki magát a hétvégén. Hétfőtől pedig újra szolgálatba állhat. Vagy másra számított?

Egy hosszú, megkönnyebbült sóhajjal fújtam ki a levegőt, és végre én is meg mertem engedni magamnak egy mosolyt.

- Ez nem volt kérdés, Alex, maga egy kiváló pilóta, és csak azt tette ebben a helyzetben, amit mindenkinek tennie kellett volna. Csak magának köszönhető, hogy nem történt nagyobb baj.

- Köszönöm, Mr. Robertson - biccentettem felé, majd Mr. Allen felé is, aki csendesen álldogált mellettünk. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a fiatalabb férfi milyen gondterhelt és hallgatag volt az egész meghallgatás alatt. Biztosan bajban lehetett a vezetőség, hiszen a negatív publicitás, amit ez az incidens magával hozott, egyáltalán nem hiányzott a légitársaságnak. Már az esemény másnapján ott virított a nagyobb újságok és internetes portálok főoldalán, hogy „Kishíján lezuhant a Morning Star Airlines 455-ös járata", és ezek a hírek, még ha távolról sem voltak igazak, alaposan megtépázták a cég hírnevét. Allen kifürkészhetetlen pillantást vetett felém, és egy pillanatra az a benyomásom támadt, hogy nem is örül, amiért engem felmentettek az esettel kapcsolatban. Talán titokban arra vágyott, hogy majd Adammel együtt mi, a pilóták elviszünk minden balhét, az MSA pedig mossa kezeit. De végül a férfi nem mondott semmit, csak halkan mormolt egy "Viszlát, Mr. Walcott"-ot, és sarkon fordult, hogy a Közlekedésbiztonsági Tanács embereivel váltson néhány szót.

- Mr. Robertson - fordultam ismét a főpilóta felé. - Mi fog történni Adammel... akarom mondani Mr. Lloyddal?

Nem tudtam megállni, hogy ne kezdjek el kérdezősködni a volt oktatómmal és kollégámmal kapcsolatban, akivel múlt héten együtt teljesítettük a 455-ös járatot, amikor az incidens történt. De az idősebb férfi csak megcsóválta a fejét.