A bárányfelhők lovasai

4. Látomás

Sziasztok!

Most egy kicsivel rövidebb, csupán 1500 szó körüli fejezettel érkeztem, ami bevallom őszintén, nem szokásom, de mivel itt váltott szemszögekről van szó, úgy érzem, néha be fog csúszni egy-egy rövidebb fejezet, amikor nincs annyi történés egy szereplő szemszögéből :). Remélem, azért így is elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást hozzá! :)

Vera

Tudtam, hogy a szellemek nem szoktak álmodni, ám ha mégis olykor lehunytam a szemem, újra a torontói Roy Thomson Hall színpadán álltam. A tér ugyanolyan hatalmas volt, a lámpák ugyanolyan erős, fehér fénnyel ragyogták be az egészen a szemmagasságig kúszó drapp széksorokat, mint amikor utoljára játszottam a tölgyfaszín színpadon Chopin etűdjeit. Még most is előttem volt a termet megtöltő faillat, a homályba burkolózó közönség színes kavalkádja és a koncerterem csodálatos Steinway zongorájának hangja, amin minden darab oly édesen szólt.

Még magamat is láttam a színpadon állni, lámpalázasan, mint minden hangverseny előtt. Ott álltam a sötétbe vesző embertömeg előtt, szélesen mosolyogva, majd egy kecses mozdulattal meghajolva feléjük, de belül szörnyen féltem. Egészen addig a pillanatig féltem a hibázástól és megszégyenüléstől, amíg le nem ültem a kényelmetlen zongoraszékre. Onnantól kezdve minden megszűnt. Csak én léteztem, és a lélekig hatoló, színesen kavargó zene.

És amikor lehunytam a szemem, úgy tűnt, mintha valóban csak álmodtam volna az egészet. Mintha a rövid, csupán huszonöt évnyi életem csak a képzelet szüleménye lett volna, és ezek az események sosem történtek volna meg. Minél hosszabb ideje voltam halott, annál távolabbra úsztak ezek az emlékképek, és szépen lassan elfelejtettem, milyen is volt élni.

Amikor kinyitottam a szemem, megtöltötte érzékeimet a reptér forgataga. Lassan újra eljutott a tudatomig a gépükre várakozó utasok beszélgetésének, a kisgyerekek nyűgös sírásának, a bőröndkerekek súrlódásának és az időnként megszólaló hangosbemondó hangjának különös egyvelege. A reptér ezen része igencsak forgalmas volt a mai napon, emberek százai alkottak egyenletesen hullámzó kavalkádot, akármerre is tekintettem. A Yamaha zongorán, ami mellett álltam, kivételesen azonban nem játszott egyetlen, a járata indulásáig céltalanul bolyongó utas sem. Így szabad volt az út előttem, hogy újra próbát tegyek.

A billentyűkhöz léptem, és sóvárogva néztem a fekete, támla nélküli zongoraszék felé. Mindennél jobban vágytam arra, hogy képes legyek leülni valahová, de az anyagtalan testem áthatolt a tárgyakon, és csak a földön találtam volna magam, ha megpróbáltam volna. Egyedül a szilárd talaj tartott meg, így hát a székkel nem törődve közelebb léptem a hangszerhez. Szerettem volna még egyszer hallani Liszt Haláltáncát, amit Rahmanyinov d-moll zongoraversenyével együtt a halálom előtti időszakban gyakoroltam. Kanada majdnem összes nagyobb városában megfordultam már ezzel a művel és Liszt néhány másik darabjával, és közben rendületlenül készültem a Vancouverben tartott nemzetközi zenei versenyre, amit meg is nyertem az előző évben. Ha sikerült volna ismét diadalt aratnom, én lettem volna az első női zongorista, akinek ez kétszer egymás után összejött, és ezzel együtt enyém lett volna a hírnév és a dicsőség is. Úgy reméltem, ha ezt elérem, akkor felfigyelnek rám a nemzetközi színtéren is, és meghívást nyerhetek távoli országokba koncertezni. Mindennél jobban vágytam arra, hogy a fiatalkorom szűkölködése és korlátai után kitáruljon előttem a világ.

Ám most, a halálom után jobban bezárva éreztem magam, mint valaha. Immár ez a reptér lett az egész világom.

Beleborzongtam a gondolatba, hogy pont a Haláltánc szólt hozzám ilyen erőteljesen, mintha csak a saját halálomat vetítette volna előre. Egy pillanatra elképzeltem, hogy a színpadon állok, és a fekete-fehér billentyűk fölé emeltem a kezem. Lenyomtam az első néhány akkordot, keményen és erőteljesen, ahogyan azt a darab megkövetelte. Ám az ujjaim átsiklottak a zongorán, és a hangszer néma maradt.