A bárányfelhők lovasai

6. Az őrület első jelei

Sziasztok!

Ismét egy rövidebb, de annál intenzívebb fejezettel térek vissza a történethez, újra Alex szemszögéből, amiben megtudunk kicsivel többet az ő hátteréről is. Remélem, a rövidsége ellenére is elnyeri a tetszéseteket, véleményeket mint mindig, most is szívesen fogadok ^^

Alex

Hajnali két óra volt, és én még egy szemhunyásnyit sem aludtam ezen az éjjelen. Alsógatyában és pólóban feküdtem a bevetett ágyamon, és a plafont bámultam, körülöttem az összes létező lámpa vakító fénnyel égett. A hálószobám ajtaja tárva-nyitva állt, és a nappaliban is fel volt kapcsolva a villany, hogy a legkisebb gyanús mozgásra reagálni tudjak. Végletekig kimerült voltam, hiszen hat napot repültem egymás után, ám ahogyan a mennyezeten időzött a tekintetem, az egyetlen érzés, amit éreztem, az a rettegés volt. Félelmetes volt itthon egyedül lenni azok után, ami ma történt, és tudtam, hogy akármennyire fáradt vagyok, alvásról nem nagyon lehetett szó. Túlságosan zaklatott voltam, és különben is le kellett volna kapcsolnom a lámpákat, ami viszont kizárt volt ezzel a paranoiával teli pillanatban.

Hirtelen mintha elsuhanó árnyakat láttam volna a nappaliban, felültem, és a pulzusom vagy kétszázra gyorsult, amint hallgatózni kezdtem. A lakásom másik, immár tűrhető rendben levő fele azonban olyan csendesnek és mozdulatlannak tűnt, mint mindig. Bizonyára csak a kialvatlan elmém szórakozott velem, dörzsöltem meg az orrnyergemet, és behajtottam az ajtót. Ha történik is kint valami paranormális, talán jobb, ha nem látom.

Visszaültem az ágyamra, a térdeimet szorosan magamhoz húztam, és igyekeztem leküzdeni a sürgető érzést, hogy kirohanjak a házból, és Vancouver biztonságosnak tűnő utcáin várjam meg a reggelt. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam itt, ebben a mindentől távol eső nagyvárosban, rokonok, barátok és pár nélkül. Kis túlzással még Yvette jelenléte is jól esett volna, csak ne kellett volna egyedül ülnöm ebben szűkös és nagyon-nagyon magányos lakásban. Eszembe jutottak a nagynéném, Martha néni szavai, aki annyira aggódott amiatt, hogy hogyan fogok boldogulni Vancouverben ennyire egymagam, amikor a huszonnyolcadik születésnapom előtt kicsivel bejelentettem az elköltözésem. Talán csak most értettem meg igazán, hogy mitől is féltett.

Akárhányszor is pörgettem végig magamban és próbáltam értelmezni a mai nap eseményeit, a velem történtekre csupán két magyarázat létezett. Vagy egy szellemet láttam, vagy pedig rajtam is kijöttek a skizofrénia első jelei, mint Amelie nénikémen. És mivel szellemek nem léteztek, vagy legalábbis én nem hittem bennük, tudatosítanom kellett a szörnyű igazságot, hogy valószínűleg az utóbbiról van szó.

Fájdalmas volt belegondolnom, hogy édesanyámtól az ojibwe indián származáson és a bonyolult, mentális betegségekre hajlamos családon kívül nem sok mindent örököltem. Mélyreható gyökerei voltak az elmebajnak a család őslakos felében, és a Bear Ranch indián rezervátum kilátástalansága, ahol a rokonaim éltek, nem segített a helyzeten. A mai napig emlékszem arra a gyerekkori képre, amint anyut hallottam valakinek arról beszélni, hogy a nővére éppen megint miket művelt önkívületi állapotban. És ha az emlékezetem nem csalt, a nagynénémnek is így kezdődött a betegsége; abszurd téveszmékkel és hallucinációkkal.

Már pedig én ma, ha nem szellemet láttam, akkor hallucináltam azt a lányt, méghozzá olyan részletességgel, hogy az már félelmetes volt. Kinézetének minden részlete beleégett az agyamba. Bármikor felismertem volna a vastag, kék pulóverét, a kicsit gyűrött farmerét, a kócos, háta közepéig érő vörös haját, a mogyoróbarna szemeit, de még azokat az istenverte szeplőket is megjegyeztem a sápadt arcán. Életem legrémisztőbb pillanata volt, amikor a többiek elképedése közepette az épület beugrójához siettem, ám az ágrólszakadt teremtést már sehol sem találtam.