A bárányfelhők lovasai

9. Szemtől szemben

Sziasztok!

Egy kisebb kihagyás után meghoztam a kilencedik fejezetet, amiben főszereplőink először kerülnek szemtől szembe egymással. Imádtam írni ezt a fejezetet, ami ráadásul most először váltott szemszögből játszódik, remélem, nektek is elnyeri a tetszéseteket. :)

Vera

Csaknem minden akaraterőmet felemésztette, hogy szembenézzek az elkerülhetetlennel. Éreztem minden porcikámban, hogy valami változóban van, hiszen másfél év céltalan kóborlás után belebotlottam valakibe, aki látott engem, nem sokkal később pedig megint előre láttam egy ember halálát. A dolgok mozgásba lendültek, és bennem erősödni kezdett a hit és a remény, hogy ezek az események nem véletlenül történtek. Vágyakoztam a túlvilág után, olyan erősen, mint talán még soha, és az volt a megérzésem, hogy ez a férfi segíthet továbblépnem. Ehhez viszont előbb meg kellett találnom.

Miután a reptér füvén való kóborlásomból visszatértem az épületbe, semmit sem bíztam a véletlenre. Erőt vettem magamon, és minden félelmemmel szembemenve egyenesen a Morning Star Airlines személyzeti helyiségébe mentem. Itt aztán megálltam a fehér asztalokkal és székekkel berendezett terem kellős közepén, és vártam. Éjjel-nappal ott vártam egy helyben, minden arra járó számára láthatatlanul, ám abban bíztam, hogy akit keresek, azonnal észre fog venni engem, amint belép a helyiségbe. De a férfi végül még napokig nem bukkant fel, és sokszor álltam már annak a küszöbén, hogy feladom, és inkább visszamenekülök a reptéren szüntelenül nyüzsgő utastömeg közé. Minden alkalommal, amikor kinyílt az üvegajtó, reménykedtem, hogy ő lép be rajta, és mindig csalódtam, oly sokszor, hogy már számolni is elfelejtettem. Mindig másokat pillantottam sötétkék-türkiz és fekete-fehér egyenruhába öltözve szolgálatra jelentkezni, de őt sosem. Sokszor felötlött bennem az a gondolat is, hogy talán annyira megijedt tőlem, hogy felmondott, vagy áthelyeztette magát máshová, és ilyenkor elfogott a rettegés, hogy nem találom meg többé, és örökre itt ragadok. Úgy éreztem, már nem bírok el ennyi csalódást.

De aztán a második napon kitették John Smith bekeretezett és gyászszalaggal ellátott fotóját, és ez emlékeztett arra, hogy miért is vagyok itt. Megrökönyödve néztem, ahogy nap mint nap kollégák tucatjai állnak meg a kép előtt, és könnyes szemmel és nosztalgikus történeteket mesélve emlékeztek meg az elhunytról. Ez újra rádöbbentett, hogy nekem már rég nem lenne a helyem az élők között. Én láttam előre, hogy John Smith meg fog halni, láttam azt a fekete ködöt, és nem akartam ezzel a képességgel létezni. Egyszerre voltam halálra rémült a történtek miatt, és irigykedtem is a Smith-re, hiszen ő már nem volt ezen a világon, míg én még mindig itt kóboroltam, oly sok idővel a halálom után is. Ha csakugyan én is tovább tudok innen lépni a túlvilág felé, vagy akármi is legyen a halál után, akkor ennek most kellett megtörténnie. És ez a férfi lehet a kulcs, az a valaki, akire már másfél éve vártam.

A harmadik napon aztán azt is megtudtam, hogy Alexnek hívják. Egészen véletlenül csíptem el a hozzám legközelebbi asztalnál ülő két pilótaegyenruhás férfi beszélgetését, és gyorsan összeraktam, hogy csakis róla lehet szó.

- Te mit gondolsz arról a történetről, amit Annie mesélt Alex Walcottról? - kérdezte az idősebb, erősen kopaszodó férfi, amint a keze ügyében levő méretes papírköteget rendezgette. A légiutas-kísérők már elhagyták a helyiséget, csupán ők ketten maradtak hátra beszélgetni egy keveset, mielőtt a járatukhoz indultak volna.

- Szerintem az a srác full flúgos - halkította le a hangját a fiatalabb, és közelebb kellett lépnem, ha érteni akartam a szavait. - Komolyan, ki hiszi azt el, hogy fényes nappal kísértetet látott a folyosón? Előbb gondolom azt, hogy valami nem teljesen kerek vele.