A bárányfelhők lovasai

8. Angyalok és démonok

Alex

„És én nem is hiányzom?" - villant fel a képernyőn Yvette üzenete, mire fáradtan masszíroztam meg az orrnyergem, és hosszat kortyoltam a fekete asztallapon álló papírpohárból. A még forró americano kellemesen áradt szét a testemben, elűzve a kellemetlen borzongást, amit az exem szavai okoztak. Legszívesebben valami szarkasztikusat vagy egyenesen kíméletlenül őszintét válaszoltam volna erre, de úgy döntöttem, hogy nem ér ennyit az egész. A lányt válasz nélkül hagyva leengedtem a telefonomat, és elmélázva figyeltem a Winnipeget átszelő 85. sugárút zajos forgalmát. Álmos tekintettel követtem a háromsávos úton a dolgukra igyekvő autósokat, az időnként feltörő ásításomon még a kávé sem segített, amit egymagam szürcsöltem a néptelen kávézóban. Miután a kora reggeli járattal utasként, a pilótafülke kényelmetlen pótülésén nyomorogva Vancouverből Winnipegbe repültem, egyből ide vezetett az utam, és itt is terveztem tölteni a maradék időt a Howard atyával megbeszélt találkozóig.

„Egyszer amúgy igazán megmutathatnád Vancouvert, még sosem jártam ott." - folytatta az exem egy kacsintós szmájli kíséretében, és hirtelen én magam sem értettem, hogy miért álltam egyáltalán szóba vele. De aztán hamar meg is válaszoltam ezt a költői kérdést. Azért, mert pocsékul éreztem magam, és jól esett beszélni valakivel, aki nem volt része ennek az őrületnek, amibe csöppentem. Még ha az a valaki történetesen Yvette is volt.

Pedig történni igazán nem történt semmi pocsék azt a bizonyos délutánt követően. Mish barátom tapintatosan egyetlen egyszer sem emlegette fel a furcsa viselkedésemet, ahogyan a többi kollégám sem, és látszólag senki sem aggatott rám gúnynevet vagy kezdett pletykákat terjeszteni a hátam mögött. Az elmúlt egy hét ugyanolyan volt, mint akármelyik másik. Minden nap reggel elindultam, hol korábban, hol később, repültem néhány szektort, majd hazaértem a lakásomba, amire egyre inkább kezdtem otthonként tekinteni. Néhány este futni vagy edzeni is elmentem, és arra is maradt időm, hogy pár részt megnézzek a Babylon 5-ből, az aktuálisan kedvenc sorozatomból. És egyszer, egyetlen egyszer még valami olyan is történt velem, ami talán már évek óta nem. Miután az egyik nap leszálltunk Vancouverben, komolyan elgondolkoztam rajta, hogy elhívom Bettyt, a velem egy járatot teljesítő, igencsak csinos kolléganőmet randizni, miután majdnem az egész fordulóidőt és a landolás utáni egy órát is végigbeszélgettük. De a bátortalanság felülkerekedett rajtam, és azóta nem is találkoztunk. Én idióta még azt se vetettem fel neki, hogy legalább Facebookon jelöljük be egymást.

Így igazán nem panaszkodhattam, hiszen jó hetem volt. Most viszont mégis itt ülök a szülővárosom egyik nem éppen bizalomgerjesztő kávézójában, Betty helyett Yvette ömlengései érkeznek sorban a telefonomra, és hamarosan Howard atyával fogok találkozni, hogy a szellemekről és az elmebajról társalogjunk. Ennél elcseszettebb nem is lehetne ez az egész.

Mert annak ellenére, hogy látszólag eseménytelen hetem volt, szinte megállás nélkül ott bujkált bennem a félelem. Amikor a reptéren jártam, mindig magam mögé néztem, hogy nem követnek-e gyanús, nem eviláginak kinéző emberek, és mindig úgy alakítottam a tennivalókat, hogy véletlenül se maradjak egyedül. Folyton ott munkálkodott bennem a gondolat, hogy amit látok és megtapasztalok, az vajon valódi-e, lestem mások szavait és reakcióját megerősítésként. Még az is szokásommá vált, hogy a nappaliban éjszakára felkapcsolva hagyjam a villanyt, amitől persze folyton felszínesen aludtam. Nem tudom, hogy vajon ezeknek az óvintézkedéseknek volt-e köszönhető, de semmi szokatlan nem történt velem az elmúlt héten. Azonban a gyanakvást, hogy valami nagyon nyugtalanító és megmagyarázhatatlan dolog van körülöttem kibontakozóban, sosem sikerült igazán elaltatnom.

Így aztán, ahogy adódott a lehetőség, hogy egy javításon átesett gépet utasok és kabinszemélyzet nélkül kellett visszarepülni Vancouverbe, azonnal kaptam az alkalmon. Nem törődve a késő éjszakába nyúló szolgálat kényelmetlenségeivel a lehető legkorábbi járattal már Winnipegbe utaztam, és a napba még egy Howard atyával történő beszélgetést is belezsúfoltam. Nem hittem a túlvilágban, és a keresztény tanításokat sem éreztem a magaménak, de mégis beszélnem kellett valakivel, aki otthon van a spirituális életben. Halovány remény volt, de jelenleg őt éreztem az egyetlennek, aki talán válaszokkal tud szolgálni a velem történtekre, mielőtt elnyelne a zárt osztály.