A bárányfelhők lovasai

5. Különös találkozások

Alex

A gyomrom még akkor is kavargott, amikor kiszálltunk a repülőből, és az utashídon át a terminál épülete felé vettük az irányt. Imbolygó léptekkel követtem Smith kapitányt, vagy ahogyan többször is kérte, hogy szólítsam, Johnt, aki időnként derűs pillantásokat vetett rám a válla felett.

- Húzós leszállás volt, igaz? - kérdezte a bajsza alatt mosolyogva, mire csak erőtlenül bólintottam egyet. A hányingerrel küzdve mélyeket lélegeztem, és reméltem, hogy nem ürítem ki hirtelen most a gyomrom tartalmát valamelyik sarokba. Hosszan be, majd hosszan ki... Egészen addig, amíg nem kezdtem valamennyire összeszedni magam. És persze közben némán szentségeltem, amiért ilyen érzékeny és utazási betegségre hajlamos emésztőrendszerrel áldott meg a sors.

Pedig még akár büszke is lehettem volna az iménti teljesítményemre, hiszen igen simán tettem le a gépet a húsz csomós oldalszél és a tízezer láb alatt folyamatosan rázó turbulencia ellenére. Az utasokkal ellentétben én nagyon is élveztem az ehhez hasonló, kihívást jelentő megközelítéseket és leszállásokat, amiből itt Vancouverben a hegyek és az óceán miatt kijutott bőven. Imádtam, ahogyan a szél ringatja a hátán a repülőt, és szerettem aztán harcba szállni ezzel a hatalmas természeti erővel, amikor a landoláshoz készülve átvettem a robottól az irányítást. Persze az utasok nem osztoztak az örömömben, sikoltásaik egy-egy erősebb fel- vagy leáramlásnál még a pilótafülkébe is behallatszódtak. Ahogyan a gyomrom sem, és ma sem tellett bele sok időbe, hogy hányingert kapjak a folyamatos rázkódástól.

Csendben haladtunk végig a terminálon a repülőtér déli oldalán található személyzeti helyiségek felé, és a beálló némaságban immár nem csak a rosszulléttel való küszködés miatt éreztem magam feszélyezve. A mellettem ballagó, a repülős táskáját szorosan az oldalának szorító Smith kapitány igencsak hallgatag embernek tűnt. Ma volt az első alkalom, hogy vele repültem, hiszen az oktatókapitányi teendői sok idejét lekötötték, viszont a híre, hogy a tízezer repült órájával mennyire tapasztalt és remek pilóta, messzire megelőzték. Vártam már ezt a napot, hogy vele repülhessek, és tanulhassak tőle, de a sima repülés ellenére végig feszengtem. A kötelező témákat, mint hogy milyen szép idő van ma, ki mióta repül, és kinek hogy van a családja, hamar kimerítettük, így az edmontoni odaút nagy része és a visszaút is kínos csendben telt.

El sem tudtam képzelni, hogy miről fogok beszélgetni vele és még néhány másik, random emberrel nemsokára egy sör felett.

Mert persze megint Jean-Michel keze volt a dologban. Jól tudta rólam, hogy milyen nehezen barátkozom, és illeszkedem be új társaságokba. Ezt, ha akartam, se tudtam volna titkolni előtte, hiszen ő volt az egyetlen valamire való barátom, sőt, mondhatni emberi kapcsolatom itt Vancouverben. Nehezen nyíltam meg az embereknek, csak akkor fogadtam bárkit is a bizalmamba, ha már alaposan megismertem, ezt a távolságtartó tulajdonságomat gyermekkorom óta nem tudtam levetkőzni. És az a tény, hogy az én drága Mish barátom úgy kívánt ezen segíteni, hogy összeboronált egy csomó embert sörözni annak a reményében, hogy majd az alkohol segít feloldódnom és összehaverkodnom másokkal, egy cseppet sem enyhített a szorongásomon.

- Durva, hogy milyen szél van ma - próbálkoztam megtörni a percek óta tartó csendet, amikor kiléptünk a reptér épületéből, és arcon csapott egy meleg, nyári szélfuvallat. - Nem csoda, hogy úgy rázott a végső egyenesen.

- Igen, valóban - nyugtázta Smith kapitány az észrevételemet. Úgy tűnt, ő sem volt a szavak embere. Vagy engem nem kedvel, tört utat bennem egy pillanatra a félelem, és inkább lesütöttem a szemem. Akárhogyan is legyen, érdekes estének néztünk elébe.