A bárányfelhők lovasai

2. A reptér szelleme

Vera

A mai napon a check-in pultok végeláthatatlan sorának környékén ért a napfelkelte. Aranyló napsugarak tűztek be az üvegtetőn keresztül a fehér oszlopokkal tűzdelt, szürke és faszínű csempével burkolt hatalmas csarnokba, és borították lassan fénybe a sosem nyugvó repteret. A korai óra ellenére már hatalmas volt a nyüzsgés. Emberek százai tolongtak maguk után hatalmas bőröndöket cipelve az információs táblák előtt, vagy álltak sorba a becsekkoláshoz. Már-már rutinszerűen léptem félre egy jól megtermett srácokból álló csoport elől, akik hatalmas, sportfelszereléseket tartalmazó táskákat cipeltek, és élénken nevetgéltek. A felszerelésükön lévő logót alaposabban megfigyelve arra következtettem, hogy az egyik vancouveri rögbicsapat játékosai lehettek, harsányak és feltűnőek, akár a hozzájuk hasonló népszerű sportoló fiúk. Igazából felesleges volt kitérni az útjukból, gondoltam némi keserűséggel, hiszen legfeljebb átgyalogoltak volna rajtam, amihez már úgyis hozzá voltam szokva. Fanyarul konstatáltam, hogy nem kellett sok idő, amint feljött a nap, a reményvesztett gondolatok ismét utat találtak maguknak a fejemben. Hiszen hiába vártam rá, ezen az éjjelen sem ragadott magával a túlvilág.

Egy ideig még céltalanul kóboroltam az emberek között, hol félrehúzódva az útjukból, hol egyszerűen hagyva, hogy átmenjenek rajtam, mert úgysem érzékelték a jelenlétem. Végül fellépcsőztem a csarnok felett átvezető hídra, ahol apró, csepp alakú üvegkristályok és melegfényű lámpák csüngtek le a mennyezetről, és az odalent elterülő forgatagot kezdtem figyelni. Különböző korú, nemű és nemzetiségű emberekből álló kavalkád hullámzott alattam, akik mind egy távoli város vagy akár egy másik földrész felé indultak ezen a napfényes reggelen. Megannyi út kezdete bontakozott ki a szemem előtt, és én irigy voltam. Minden mozgásban volt, minden tartott valahová, csak én voltam veszteglésre kárhoztatva.

Ez volt az ötszáznegyvenötödik napfelkelte azóta, hogy meghaltam, és eddig mindig reménykedtem abban, hogy hamarosan továbbjuthatok innen, ebből a magányos, mások számára láthatatlan létezésből a túlvilágra. Minden este vártam a sötétet, és reménykedtem, hogy az éj leple alatt magához szólít Isten, vagy bármilyen felsőbb hatalom, ha egyáltalán létezik ilyen. De ez eddig sosem történt meg, és úgy tűnt, ez a nap is ugyanolyan lesz, mint másfél éve mindegyik. A végtelen bolyongás az élők világában, ahová már nem tartoztam többé.

Igazából fogalmam sem volt, hogy miért is vagyok még mindig itt, és mi dolgom van még ezekkel a hús-vér, lélegző emberekkel, akik soha egy pillanatra sem vették észre a jelenlétem. Pedig én már tényleg mindent megpróbáltam. A repülőgépem lezuhanása utáni órákban és napokban, amikor realizáltam, hogy a testem megsemmisült ugyan, de a szellemem, a gondolataim és az érzelmeim még nagyon is jelen vannak ezen a világon, úgy hittem, a mérhetetlen dühöm és keserűségem fog segíteni továbblépni. Azt gondoltam, a haragommal talán nagy vihart kavarhatok, ablakokat zúzhatok szilánkra, tárgyakat törhetek össze. Vagy rejtélyes, paranormális jelenségeket idézhetek elő, amik félelmet keltenek majd az emberekben, és idehívnak egy médiumot vagy papot, aki segít rajtam. De akárhogyan tomboltam is, a környezetem teljesen közömbös maradt. Így rövidesen feladtam, és naphosszat a terminál épületében kóboroltam az élőket figyelve, és várva valamire, ami talán sosem jön el.

Az egész éjszakát a terminál bejáratánál lődörögve töltöttem a későn induló gépek utasait vagy éppen a reptéren éjszakázókat figyelve, így úgy határoztam, hogy itt az ideje a reptér más részei felé vennem az irányt. Szörnyen untam a helyet, és mivel a szilárd falak és ajtók nem jelentettek számomra akadályt, már csaknem minden részét bejártam. Az utolsó szuvenír boltot, beszállókaput vagy erősen túlárazott éttermet is felfedeztem már, sőt, egyszer a repülőtér betonján átvágva még az irányítótornyot is meglátogattam kíváncsiságomban. De ami kezdetben izgalmas volt, az mára szörnyen unalmassá és egyhangúvá vált. A reptéren túli világ pedig túlságosan hatalmasnak és ijesztőnek tűnt ahhoz, hogy kilépjek az ismeretlenbe, és elhagyjam a helyet, ahol meghaltam.