A bárányfelhők lovasai

11. A szellemek könnyei

Sziasztok!

Némi kihagyás után meghoztam a 11. fejezetet, amiben a két főszereplő végre találkozik egymással. Jó olvasást hozzá, és véleményeket mint mindig, most is szívesen fogadok. :)

Egy kis disclaimer a történethez, hogy sajnos akármennyire is próbáltam utánajárni, hogy pontosan hol vannak a személyzeti helyiségek, vagyis a crew rooms a vancouveri reptéren, ahol a személyzetek felkészülnek a repülésre, sajnos nem találtam meg. Így ennek a helynek a leírása a valóságon alapul, de a képzeletem szüleménye, remélem, ez nem von le az olvasásélményből. :)

Vera

A megemlékezésre nem jöttek el sokan. Tizenöt, vegyesen civil és egyenruhába öltözött Morning Star Airlines alkalmazott gyűlt össze a személyzeti helyiség egyik sarkában, és egy idősebb, a pilótaegyenruhájában büszkén feszítő férfit álltak körbe, és hallgattak néma csendben. Ő lendületesen, de mégis valami különös meghatódottsággal az arcán szónokolt az egybegyűlteknek, ráncos kezét finoman nyugtatva John Smith kapitány képén. Istenem, gondoltam elszoruló torokkal, ahogyan a jelenetet néztem, és nagyon igyekeztem nem felidézni a rólam tartott megemlékezést. Biztosan nagyon szerethették a férfit, ha ezen a mozgalmas hétfő délelőttön is képesek voltak összegyűlni az emlékéért.

Én az épületen kívülről, a hatalmas ablakokon keresztül figyeltem az eseményeket. Nem is maga a rövidke megemlékezés kötötte le ennyire a gondolataimat, hanem a nekem háttal álló, fekete hajú férfi, aki ezúttal egy egyszerű farmerban és ingpólóban hallgatta idősebb társát. Megborzongtam, ha csak ránéztem. Néhány nappal ezelőttig még abban sem voltam biztos, hogy valaha viszontlátom őt, és már-már azon voltam, hogy visszamegyek a terminál épületébe, végleg elfeledve, hogy volt egyszer valaki, aki látott engem. Megbántott és megrémisztett a szavaival, amiket azon az estén intézett hozzám, és tudtam, hogy én is megijesztem őt, és nem kér a jelenlétemből.

Ám nem bírtam magam rávenni arra, hogy távozzak. Valami itt tartott, és nem engedett lemondanom Alexről. A személyzeti helyiségek, és a reptér közel eső részén parkoló gépek között kóboroltam minden nap, várva, hogy történjen valami, és lám, a mai napon rám mosolygott a szerencse. Reggel a Morning Star Airlines épülete felé vettem az utam, hiszen láttam, mekkora a jövés-menés, és abban bíztam, hogy mégis találkozom vele. És valóban ő is ott volt a pihenőhelyiségben ma, civil ruhában néhány kollégája jelenlétében. Ezúttal nem voltam annyira bátor, hogy közel menjek hozzá, és felfedjem számára a jelenlétem, de azt így, az ablakban leskelődve is láttam, hogy egy cetlit ejtett az egyik fotelre a távozásakor. Izgatottsággal a szívemben lebegtem át a falon, amikor a hely kiürült, és a rövid szertartás elkezdődött, és csaknem zokogásban törtem ki, amikor elolvastam.

Vera,

Találkozzunk a megemlékezés után az épület melletti fáknál.

Ezek szerint tudja a nevem, és megtudta valahonnan, hogy ki is vagyok! És akármennyire is rémítettem halálra a legutóbb, ad nekem egy második esélyt. Csakis a sors lehetett az, ami ilyen kegyes volt hozzám ezen a szokatlanul napfényes és meleg napon.

Tudtam jól, hogy ki kell használnom ezt az alkalmat, és segítséget kell kérnem a férfitől, hiszen nem tudhatom, hogy lesz-e valaha másik. Így amikor az esemény véget ért, és az emberek szedelőzködni kezdtek odabent, az út melletti fás részhez siettem, és vártam. Ez a hely elég félreeső volt ahhoz, hogy nyugodtan tudjak Alexszel beszélni, és a lebukását sem kockáztattam. Megálltam a fák takarásában, és olyan lámpaláz tört rám, mint egykor a legfontosabb fellépéseim előtt. Kis iróniával akár azt is mondhattam, hogy az életem múlt ezen a találkozáson. A halálon túli életem.