Mindenki velem (Vamar, Manuel, Bruno x Spacc ff )

Hatodik rész

...

( Manuel szemszöge )

-Mi a fasz? -kaptam fejemhez. Felhívtam Petit, aki megadta a címet és már mentem is oda Spacc-el. A többiek pedig haza indultak. Olyan ideges voltam, mint még soha. Ha nem akart volna megvédeni most nem lenne ez. Nem kellett volna ezt tennie értem. Ha valami baja lesz, nem fogom megbocsájtani magamnak soha. Nem kellett volna eljönnünk otthonról. Miért nem maradtam vele otthon? Minek nyitottam ki azt a rohadt ajtót. Most minden más lehetne. Most velem lenne biztonságban a karjaim között. Miért?

...

-Minden rendben lesz haver! -nyugtatott Laci.

-Remélem!

-Erősebb, mint hinnéd!

-Tudom, csak felbasz, hogy ez az egész az én hibám!

-Ugyan miért lenne?

-Mert ha nem jön át hozzám akkor most nem lenne kórházban, amiért bulizni jött velünk!

-Miért ment hozzád át amúgy?

-Felhívott sírva, gondolom akkor ment el tőle az a fasz,  máshoz valószínűleg ne fordulhatott ezért jött hozzám! Mikor jött már részeg volt, éreztem a lehelletén. Aztán jött Peti és eljöttünk a buliba!

-Mit csináltatok otthon?

-Csak beszélgettünk! -hagytam ki azt a részletet, hogy majdnem lefeküdtünk. Nem akartam ebből nagy port kavarni, hiszen nem tudom ő hogyan érez. Lehet csak a pia miatt tette azt amit. Kedvelem őt nagyon is és úgy érzem jók lennénk együtt. Már rég nem éreztem így senki iránt. De félek, hogy a rajongók kicsinálnánakminket, pont, mint Andit és Petit. Nem akarom semmi rossznak kitenni. Egy biztos, aggódom értem és mellette akarok lenni most!

...

( Zsófi szemszöge )

...

Egy kórházban tértem magamhoz. Felettem az orvosom állt. Kábán néztem rá. 

-Jó estét Hölgyem! Dr. Tóth József vagyok! Én láttam el önt, ugyan is a hasát ért erős ütés miatt eszméletét vesztette és vérzés jelentkezett  önnél! -mutatott a mellettem lévő szekrényen álló, bezacskózozott véres nadrágomra.

-Értem!

-Hölgyem, had kérdezzem meg, ön gyermeket akart vállalni?

-Egy ideje egyedül élek, nincs senki akitől gyerekem lehetne!

-Mikor volt utoljára aktusa valakivel?

-Nagyjából 5 hete!

-Menstruációja nem maradt ki?

-Csak késik néhány napja! Úgy gondoltam ez normális, mivel rengeteg stressz ért az elúlt időben és gyakran megesik, hogy késik ez miatt.

-Tájékoztatnom kell önt, hogy a hasában egy magzat nevelkedett. A kora nagyjából 5 hetesnek tudhat be, így egyezik is a lelet. Sajnálattal közlöm, hogy a hasára mért erős ütés következtében ön elvetélt. A kezelését megtettük. A holnapi nap távozhat, ha úgy gondolja jól érzi magát. Szeretne esetleg értesíteni valakit?

-Értem, nem szeretnék senkinek szólni.

-Viszont látásra! -ment ki a szobából. Nem tudom felfogni amit mondott. Nem akarom elhinni, hogy anya lettem volna. Hiszen én is még szinte gyerek vagyok, hogy gondoskodattam volna egy ilyen pici lélekről? Valakiről akinek soha nem lehetett volna szép, teljes családja, hisz még én is gyerek vagyok! Elképzeli sem tudom, hgy miként lehettem volna én az anyukája. Sokkos állapotban feküdtem. Pilláim elnehezedtek, engem pedig elnyomott az álom súlyos terhe.

...

-Menjetek csak! -hallottam meg Manuel hangját.

-Biztos haver? -mondta Peti.

-Maradunk mi is! -folytatat Laci.

-Nem kell, menjetek! -hallgattam ahogy elbúgyúznak aztán csukódik az ajtó. Egy kezet éreztem enyémen, aztán a forró ajkakat amik most lágy csókot nyomnak rá. Hosszú percekbe fájt, mire sikerült szeme kinyitni. Azok a csodálatos szemek néztek vissza rám, amikbe egészen beleszerettem ezt bátran mondhatom.

-Zsófi! -ölelt szorosan testéhez. Olyan törékenynek éreztem most magam. -Annyira aggódtam érted! Nagyon sajnálom, hogy..- de nem tudta befejezni. Ajkaim övére tapasztottam. Szükségem volt most erre. Enyhítette azt az űrt, ami bennem volt.

-Minden rendben van! -fogtam kezeim közé arcát.

-Nagyon féltettelek! -döntötte homlokát enyémnek.

-Nincsen semmi baj! Jól vagyok! Csak egy kicsit fáj a hasam! -mosolyogtam rá. -Te hogy vagy? -simogattam végig ütésektől sebes és lila arcát.

-Kutya bajom! Ő rosszabbul járt! -nevetett.

-Azt sejtettem! -csókoltam meg újra. Örültem, hogy mellettem van. Tényleg kedvelem őt.

-Inkább mesélj te! Mi történt, mit mondott az orvos! Nekünk nem árult el semmit! -kíváncsiskodott és bólintott a véres ruhám felé.

-Azt hiszem ez egy olyan dolog amiről soha nem szeretnék beszélni, talán majd egyszer! -hajtottam le fejem.

-Rendben! Én itt vagyok neked, tudod nagyon jól! -szorosan kezei közé bújtam. Végre biztonságba éreztem magam.

...