Mindenki velem (Vamar, Manuel, Bruno x Spacc ff )

Tizedik fejezet

Laci ajkai enyémre tapadtak...

Ahogy az ajkunk összeért, hirtelen összezavarodott érzések öntöttek el. Édes és lágy volt a csók, de egyszerre zavarba ejtő is. Eddig csak barátok voltunk  és most hirtelen úgy éreztem, mintha a föld a lábam alól elválna. Amikor a meleg karjában találtam magam, a szívem hevesen dobogott, miközben próbáltam megfejteni az érzéseimet. Ez az érintés olyan új és ismeretlen volt számomra, és nem tudtam, hogy hogyan reagáljak. Mikor végre elváltunk, zavartan néztem rá, miközben a gondolataim kusza viharban tomboltak.

-Laci...- suttogtam, hangom reszketett a bizonytalanságtól. -Én... én nem tudom...- megértően nézett rám, kezem a kezében fogva.

-Tudom, hogy ez nehéz lehet számodra, Zsófi. Én sem vártam, hogy ez így alakuljon, de valahogy... úgy éreztem, hogy meg kell tennem.- Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de minden úgy tűnt, mintha kuszán összegabalyodott volna a fejemben.

-Én... nem tudom, mit érzek. Egyszerre érzem a barátság és a vonzalom hullámait, és ez... ez mind új nekem.- megérintette az arcomat, és meleg mosollyal nézett rám.

-Nem sürgetlek, Zsófi. Én csak azt akarom, hogy tudj róla, hogy itt vagyok neked, és hogy mindent meg fogunk tudni beszélni. Bármi is történjék, te vagy a legfontosabb számomra.- Éreztem a megnyugvást és a szeretetet a szavai mögött, és bár még mindig összezavart voltam, ez a pillanat volt az, amikor rádöbbentem, hogy még a legbonyolultabb érzések között is találhatok boldogságot és biztonságot. -Minden rendben lesz, Zsófi.- hangja nyugtató volt, és éreztem, hogy el tudok lazulni mellette. -Nincs rohanás, nem kell megfelelned semminek. Csak akkor cselekedj, ha készen állsz rá. -Ez a megértő hozzáállás megnyugtatott engem, és lassan elkezdtem felfogni, hogy még ha a dolgok most bonyolultak is, van valami különleges és értékes az életünkben. Talán ez az élmény segít nekem felfedezni és megérteni az érzéseimet, és megnyitni az utat az új lehetőségek előtt. Ahogy elmerülünk a gondolatainkba és érzéseinkbe merülve, lassan érzem, hogy a feszültség enyhül körülöttünk. Laci megérinti az arcomat, és puha mosollyal néz rám, ami melegséget sugároz belőlem.

-Zsófi, tudom, hogy ez sok és nehéz lehet számodra. De ne felejtsd el, hogy sosem vagy egyedül. Én mindig itt leszek, hogy támogassalak, bármi is történjen.

-Köszönöm!- suttogom mosolyogva. -Nagyon hálás vagyok neked, hogy itt vagy velem, és hogy mindig mellettem állsz. -Erre csak visszamosolyog, és megérinti az ajkaimat egy gyengéd csókkal.

-Nincs mit, Zsófi. Csak tudom, hogy mindketten meg fogjuk találni az utat a boldogság felé. -maradunk még egy ideig, csendben ülve. Hirtelen hangokat hallok az ajtó felől. Aztán a bejárati ajtó nyílik, és Manuel lép be. Látom, hogy meglepetten áll meg a küszöbön, miután észreveszi Lacit és engem, ahogy egymás mellett ülünk. Szemében valami szarkasztikus fény villan fel, miközben egy ironikus mosoly ül ki az arcára. 

-Na, hát itt vagyunk a nagy boldogság közepén! -mondja viccelődve, de a hangjában valami keserűség is ott rejlik. Azonnal érzem, hogy az izgalmas pillanatot hirtelen feszélyezettség és kínos csend váltja fel. Laci azonnal érezhetővé teszi jelenlétét, miközben kiegyenesedik és kezet nyújt Manuelnek.

-Szia, Manuel. Hogy vagy?- kérdezi barátságosan, de érezhetően megfeszül a légkör a szobában. Manuel válaszként csak egy rövid "jól vagyok" választ ad, és röviden végig simítja az arcát, mielőtt hátradőlne az ajtókeretben. 

-Nem akartam megszakítani a kis összebújós jeleneteteket. Csak jól néz ki, hogy egymásra találtatok.- A szavai egy ütésnek éreznek, és én nem tudom elrejteni az arcomon megjelenő kellemetlenséget. Próbálok egy mosolyt erőltetni, de érzem, hogy a feszültség a szobában mindenkit megfogott.