The criminal (bkdk ff.)

5.rész -Társ

Kirishima szemszöge:(pár héttel a Katsukival való találkozása után)

Ma ahogy felkeltem elterveztem, hogy valahogy elhívom Katsukit valahova. Lehet bemutatom a barátaimnak is. Bár ők városiak,és királyellenesek. Én is az vagyok. Sok tervet kigondoltunk, hogyan kéne kivenni a trónt alóla. Előbb inkább elhívom valahova szerintem. Mivel úgy is barátomnak tartom a szőkét, gondolom nem bánná. Előbb viszont találkozni szeretnék vele. Nem biztos, hogy ő is barátként tekint rám.

Persze, nagyon bánnám, ha így lenne, de általában optimista vagyok, úgyhogy nem fogok álmatlanul forgolódni, és gyötörni magamat a gondolattal, miszerint a szőke, még csak ismerősként sem tekint rám. Meg persze mindemellett, ahogy tegnap nézett rám mindent elárult.

Jó emberismerő vagyok, így hamar megláttam, hogy ez a viselkedés, a bunkó, nem törődöm viselkedés mögött, egy igenis kedves fiú van. Ez a pajzs, amit én látok, csupán egy védekező mechanizmus.

Biztos vagyok benne, hogy Katsuki a gyerekkora miatt ilyen.

Általában, ha látsz valakit, aki hasonlóan viselkedik, az a személy valamilyen traumával rendelkezik.

Hiszen senki sem ilyen, hacsak nem áll valami a háttérben.

Katsuki szemszöge:

Sokat gondolok mostanság Eijiroura. Régen beszéltem vele. Bár ő sem keresett. Nem is nagyon hiányzik, hiszen nekem is megvan a magánéletem. Én folytattam az eddigi tevékenységeimet.

Viszont sok időt elvett mostanság az is, hogy Kaennel legyek.

Idősebb testvérem a napokban-az orvos szerint- hosszú kómába esett.

Én eddig sok időt töltöttem azzal, hogy mindössze bementem hozzá és beszéltem vele. Mindezt úgy, hogy ő nem volt magánál. Bár sokan mondják, hogy a kómában lévő emberek hallják amit mondanak nekik. El szeretném hinni, eddig úgy is tettem, de a reményem kezd teljesen elhalványodni.

Jelenleg a jól ismert perem szélén állok, ahonnan csakis egy ember tudna visszahúzni, de ő nincs melletted, így te kétségbeesetten kapálózol, de nincs meg az a támasz, ami kellene.

A perem szélén, mely egy rossz lépésed miatt is képes a mélybe rántani. Onnan viszont nincs menekvés. Lassan felemészt a fájdalom, és te belefáradsz.

Szememet lecsuktam, hisz a nap, mely most bukkant ki a horizont mögül, mely azonnal a szemembe világított. A csillag fénye gyorsan belepte a szobám legtöbb zugát. A hajnali órákban igazán szép volt, ahogy a nap megvilágította az egész erdőt, mely ablakom előtt terül el. A porcicák sokasága rakoncátlanul szálltak a nap által megvilágított csíkban.

Sokat elidőztem a látványon, hisz igazán mesebelinek hatott. A sok gyötrelem és szenvedés után, egy ilyen kis semmilyen és elhanyagolható látvány úgy felkeltette az érdeklődésem, hogy képes lettem volna órákig figyelni.

Egy pillanatra a gyermekkorom egy képe villant be. Mikor ezen az ágyon ültem szüleimmel és mosolyogva meséltek nekem, míg én ezen a kis ablakon át figyeltem az akkor éppen csillagos égboltot.

Igen. Akkor még élt apám is. Sosem fogom elfelejteni a borzos barna haját, mely mindig a szélrózsa minden irányában állt. Akárcsak az enyém. Mindehhez társult az ugyanilyen barna színű szeme, mely mindig nyugtatóan csillogott. Azok a szemek, melyeket már soha sem láthatok.

Ezt annak idején sem tudtam hamar elfogadni, de így látszik még most sem. Akkor inkább próbáltam elfelejteni a dolgot, mintsem elfogadni. De hát milyen gyerek fogadná el azt, hogy akit legjobban szeretett nincs többé? Szerintem semelyik. De még talán egy felnőtt sem.