The criminal (bkdk ff.)

2.rész -Félelmek és fájdalmak

Katsuki szemszöge:

Már megint futok.Általában hazafelé csak sétálni szoktam, most viszont majd leszakad a lábam. Vajon mennyi az idő? Épphogy a nap lemegy én már otthon vagyok, most pedig az erdőben futkorászok, nagy valószínüséggel éjfél után, és otthon már biztos aggódnak értem.

Bazdmeg, bazdmeg! Ezt nem hiszem el! Meddig voltam képes gondolkozni?! Hát igen. Amikor én elkezdek agyalni valamin, akkor az a legjobb esetben is két óráig tart.

Ekkor arra eszméltem fel, hogy már otthon is vagyok. A kis parasztház előtt ácsorogtam, ami az életem egyik talán legfontosabb részét képezi az életemben.

Sosem szerettem annyira, hiszen apró, el lakott és szinte már szétesik. Az utóbbi hónapokban, viszont rájöttem, hogy ez így tökéletes, hiszen mind elférünk benne. Ez a lényeg, nem?

Már az ajtón előtt álltam, és már azt sem tudom mire vártam, de eltelt pár perc mire be nyitottam szeretett kis otthonomba.

Szemeim tagra nyíltak, pupilláim összeszűkültek. Sötét volt. Nem vártak meg? Nem, ez lehetetlen!Minden estét együtt töltünk, ez sem lehet másabb!

Gyorsan körbenéztem, és láttam, hogy már mindenki alszik. Nem mutattak ki, de ez most rohadtul szíven ütött.

Felmentem a szobámba, és kivettem egy pizsamát, ami tulajdonképpen egy alsóból ált. Miután ez megtörtént mentem is a fürdőszobába.

Le öltöztem, és be álltam a zuhany alá. Megengedtem a meleg vizet, ám mind hiába. A csapból jövő víz a következő pillanatban jéghideg formájában folyt folyt szét testemen.

Szerencsére az ember hozzászokik az évek alatt, viszont a mai napig reménykedve nyitom meg azt a csapot, amin egy kis piros jelzés foglal helyet, hátha a következő pillanatban meleg víz zúdul rám.

Mert hát azt mondják a remény hal meg utoljára. Az enyém már haldoklik. Egy pár éve, ha jól számolom.

Amint kész felmentem a szobámba, és igyekeztem minél hamarabb elaludni, ami fogjuk rá, hogy sikerült.

Kaen szemszöge:

Aggódok. Már mindjárt éjfél. Kérdezgetitek, hogy miért nem alszom, de egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy álomra hajtsam fejem.

A szobámban jarkálok oda-vissza, és csakis Katsukira tudok gondolni jelen pillanatban.

Ahogy az imént is mondtam mindjárt éjfél, de Katsuki mégcsak nincs is itthon. Az asztalomra pillantok, és meglátok ott egy papírt.

Odamegyek, kinyitom és elolvasom a benne rejlő szavakat, ami ezen esetben csak egy szó. Semmi több.

Hisz aki a papírt írta nem szentelt neki sok figyelmet. Egyszerűen a leggyorsabb módon próbált megszabadulni tőlem. Ahányszor csak rá pillantok feleslegesnek és dühösnek érzem magam.

"Vége"

Ennyi állt a kis levélben.

Sosem gondoltam volna, hogy egyetlen kis szavacska, amely mások szerint felesleges, elengedhető, az a kis szó engem majdnem megölt.

Érzem ahogy a méreg szétárad testemben, az adrenalin szintem az egekbe szökik.

Egy fiú akinek én bármit megtettem volna eldobott magától.

Úgy gondolta, hogy ez a legjobb módja a kapcsolatunk megszakátásának.

Amikor először olvastam el, könnyeim patakként folytak szét arcomon, és egy érzés kerített hatalmába.

Fájdalom.

Ez az egyik legerősebb érzelem, ami ölni tud.

Ilyenkor az ember azt érzi, hogy egyszerűen kitépik a szívét, majd a földre dobják, és addig tapossák míg bele nem hal.

Azt mondják nem az öl meg amikor hátba szúrnak, hanem amikor hátra fordulsz, és meglátod ki tartja a kést.

És ez milyen igaz.

Ameddig az ember át nem érzi milyen amikor megalázták, a földbe tapossák és felette állva nevetnek rajta, addig nem hiszi el ezt a mondást.

Viszont utánna....

Megöli az a szokásos maró érzés a mellkasa tájékán, és azt kívánja bárcsak valóban kilépni valaki a szívét, bárcsak ne érezne semmit.

Bárcsak ne élne.

A következő pillanatban képességemet használva elégettem a kis fecnit.Azt kívántam bárcsak az érzéseim is ezek a kis hamu darabok lennének. Lezuhannának a mélybe, és soha nem térnének vissza. De sajnos ez nem így történt.

Ezután a mellkasomban lévő maró és fajó érzéssel hajtottam fejem álomra, abban a pillanatban meglehetősen durva és kemény ágyamra, az akkor nagyon is hideg, idegennek tűnő szobámban.

Heyyo! Ez a fejezet most egy kicsit érzelmesebb lett, és most inkább Kaen szemszögéből lett megírva. Ha valahol helyesírási vagy fogalmazási hibát véltek felfedezni akkor mindenféleképpen írjatok, és persze bármilyen kritikát elfogadok, mert kíváncsi vagyok a véleményetekre.

Ezek után biztosan gyorsabb, és tartalmasabb lesz a történet, csak nem akarom el sietni, hanem inkább hosszabbra, legalább harminc vagy annál több részesre terveztem.

Mindezek mellett bocsánat a hosszú kihagyásért tényleg nagyon nehéz írni ezt a történetet ezt nézzétek el nekem!

A következő részig sok-sok yaoit és Plus Ultra! ♡