The criminal (bkdk ff.)

3.rész -Eső és mosolyok

Katsuki szemszöge:

Reggel nem a legkellemesebb ébredésben volt részem. Ahogy meghallottam a felhők között futkosó fénycsóva hangját, szinte ki ugrottam az ágyamból ijedségem miatt.

Az ablakomat szinte futva közelítettem meg. A négyzet alakú tárgyon ki bámulva jöttem rá az egyértelmű tényre, miszerint esik az eső. Pontosabban nem esik hanem zuhog.

Baszki. Mint ahogyan sokan rájöttek utálom az esőt. Pedig ma terveztem egy kisebb kiruccanást a kis erdőbe. Hát nagyon úgy tűnik nem fog összejönni a tervem.

Lebattyogtam a nappalinak titulált helyiségbe, ahol már kis családom volt. A pillanat hevében ütött meg a felismerés, hogy eddig csak rám vártak, ezért gyorsan le is huppantam az egyik fotelbe.A tegnapi sértődöttségem nem halványodott ebből kifolyólag nem néztem senkire.

                               ⬤⬤⬤*      

Nem zavart senkit sem a távolságtartásom, és mivel továbbra sem zavartatta magát senki sem emiatt igen lassan telt el az a fél nap is.

Épp a szobámban fekszek az ágyamon. Anyám pár perce jött be, hogy leordibálja a fejem.

A kapcsolatunk apám halála óta folyamatosan csak romlik. Először mindössze bántó szavakkal dobálózott néha. Ám ez az évek alatt odáig fajult, hogy egy rossz szót mondok, és megüt.

Nyolc éve egy jó szava nincsen hozzám.

Ekkor arcomon végig futott egy könnycsepp. Majd még egy és még egy. Míg a végén ez a kis pityergés át nem ment zokogásba.A párnámba fúrva fejem gondolkodtam. Nem akarok itt maradni. El akarok menni innen, minél hamarabb.

De ott van Kaen.

Őt nem akarom itt hagyni.

Az ikrekek viszont gondolkodás nélkül itt hagynám. Amióta betöltötték a tizenkettedik életévüket elviselhetetlenné váltak. Elkezdtek erősen kamaszodni, és mindemellett -ha mindez nem lenne elég- anya oldalára álltak, ezáltal mindenért is bántanak.

Mikor sírásom szinte teljesen lecsillapodott, felemelve fejem bámultam ki a kicsiny ablakon, és figyeltem az esőcseppeket melyek makacsan erősen kopogtak az üvegen.

Az ágyamon szétterülve néztem a zuhogó folyadékot óráknak tűnő percekig. Utálom az esőt, mégis nagy volt a vágy, hogy egyszerűen csak kimenjek sétálni egyet. Gondolataim nem akartak csillapodni, sőt egyre több és több lett belőle.

Talán a felgyülemlett adrenalintól vagy a kurvára idegesítő gondolataimtól, de a következő pillanatban felpattantam az ágyamról,és a jellegzetes piros színű köpenyemet felkaptam, majd az ajtón kiszaladva léptem ki az esőbe.

             Ezt mennyire jól tettem,
                    hisz ma történt,

A hűs folyadék kissé lecsillapította a dühös, miközben az utca melletti járdán sétálgattam teljesen céltalanul.

Ahogy beleléptem egy apró tócsába, mintha erre várt volna, belém ütközött valami, ezáltal a kis pocsolyába taknyoltam. Szinte a pillanat tized másodpercében felpattantam, és ahelyett, hogy megnéztem volna ki ekkora balfasz azonnal ordibálni kezdtem vele.

-Nem tudsz a kurva lábad elé nézni, bazdmeg?! -ordítottam teli torokból, annyira hangosan, hogy a körülöttünk lévő személyek egy emberként fordultak felénk.

-Bocsánat, csak nagyon siettem. De ezért nem kell fel kapni a vizet, én is elestem.-mondta óriási és irritáló vigyorral a képén, a tócsában csücsülve.