𝐰𝐡𝐚𝐭 𝐡𝐚𝐩𝐩𝐞𝐧𝐬 𝐰𝐡𝐞𝐧 𝐭𝐡𝐞 𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭𝐬 𝐠𝐨 𝐨𝐮𝐭 ~ 𝑱𝒊𝒌𝒐𝒐𝒌⚣

Black

Április 16-a: egy tiszta tavaszi délutánon

Egyhangúan léptem ki a munkahelyem épületéből, ahol modell vagyok.
Igaz, hogy még ma lenne egy kick-box edzésem, de azt szerintem ma kihagyom. Most nincs kedvem elmenni és szét verni mindenkit, habár ez most pont jól jönne, hogy kiadjam magamból a párom halála miatt felgyülemlett stresszt. Viszont akkor sincs kedvem hozzá. Semmihez sincs kedvem, csak magánnyomozósdit játszani. Ahhoz sincs kedvem, de muszáj, mert a rendőrség szart sem tesz, én pedig érzem, hogy ez kurvára nem öngyilkosság volt.

Elszántan és kíváncsiság vezérelt a munkahelyemtől körülbelül egy utcányira eső romos panelházhoz, aminek az ajtaján se kaputelefon, se semmi nem volt , amivel be lehetett volna zárni azt.

-Furcsa... - mondtam ki hangosan az első gondolatomat.

Furcsa volt, de részben örültem is, ugyanis tegnap egész este azon gondolkoztam, hogy hogyan fogok én ide bejutni, ha nincs nálam kulcs és nem is tudom a kódot, már ha lenne rajta szám zár.
Mielőtt beléptem volna a lépcsőházba, még gyorsan visszapillantottam az égre.

Már sötétedett...

-Sötétség, félelem, bizonytalanság... - suttogtam magam elé. - Nem gondolok semmi rosszra, én csak... én csak megnézek itt valamit és már itt sem vagyok... - biztattam magamat.

Beismerem, hogy reszkettem belülről. Mióta kaptam a hírt a párom haláláról, folyton csak félek. Egyedül maradtam ebben a nagy és kétszínű világban. Se család, se barátok, se szerelem. Csak én magam ebben a büdös nagy városban.
Ez az épület meg annyira negatív érzéseket váltott ki belőlem. Ide még megdögleni sem jönnék, basszus. Egyáltalán lakik itt bárki is? Mi a szart kereshetett itt SoHjoon, mármint a párom.

Óvatosan lökte be a csikorgó ajtót, majd gyorsan besurrantam az eléggé bűzös és koszos lépcsőházba.
A táskát megigazítottam a hátamon, aztán a már félhomályban lévő lépcsőket kezdtem el szelni, hogy felérjek a 6. emeletre, ahol helyszín van.

Ahogy oda értem, láttam ám, hogy a rendőrség feliratával ellátott szalagok már kint lógtak az ajtó előtt.
Még véletlenül sem fogom elfelejteni, hogy melyik lakás kell nekem. A rendőrök eléggé feltűnően megjelölték.

Remegő kézzel nyúltam az ajtó kilincséhez és ekkor jött egy olyan érzésem, hogy nekem kurvára nem kéne itt lennem és tűnjek el innen de most azonnal, de nem tettem meg, hanem helyette inkább csak benyitottam a lakásba és beljebb lépkedtem.

Szerencsére miután végig néztem abban a mini házban minden sarkot, végre megnyugodhattam, mert senki sem volt itt.
A holttest helye ki volt jelölve. Ahogy néztem, nem találtam semmi erőszakra utaló jelet és az egész ház szép tiszta és rendezett volt. Most vagy elrakodott maga után a gyilkos, vagy tényleg SoHjoon lőtte be magát. Bár az utóbbit kétlem, mert a párom nem ilyen. Őt sosem érdekelték az ilyen mocskos dolgok.

Hiába jártam körbe és körbe ebben az apró kis lakásban, semmi érdekeset nem találtam. Ugyanolyan, mint bármelyik másik ház, ugyanolyan, mint az én házam. Semmi extra, csak az van benne, ami kell...

Egy fél órát tölthettem csak itt el, az egyik kis fotelban ülve, ahol a párom holttestének a helyét nézve gondoltam vissza arra 3 évnyi boldog pillanatokra, amit csak vele éltem át.

Szörnyű érzés, hogy 24 évesen már egyedül maradtam, szerelmem nélkül.
De én hiszek a sorsban és hiszek abban is, hogy ennek így kellett lennie. Nem tudtam ellen mit tenni, nekem ez a sorsom, SoHjoonnak meg az volt...

Viszont a kis magán nyomozásomat nem fogom abba hagyni semmi pénzért sem. Van egy hónap szünetem, amit ma kezdtem el letölteni, ezért is mentem be a munkahelyemre, hogy aláírjak erről egy papírt, mivel 1 hónap szüntet nem adnak ám ki senkinek sem csak úgy.

Szóval itt áll előttem ez az 1 hónap... Nem fogok tétlenül ülni a seggemen egész nap abba bazi nagy lakásomban és őrlődni, plusz sajnaltatni magamat a tükör előtt. Tennem kell valamit. Járok kick-boxra, szóval meg tudom védeni magamat és modell létemre a logikám és a megoldóképességem is kiváló.

Mi kell még?

Hát... Fegyver, bár az még nem kell. Nem tudhatom, hogy mi van a háttérben. Lehet, hogy semmi rossz, szóval fegyvert még nem kell beszereznem, de nem is tudnék, mert nincs fegyvertartási engedélyem.
Majd csinálok párat, ha kell. Végülis egy serpenyő is elég lenne, amire szögesdrótot tekerek.

Miután szépen átgondoltam magamban pár dolgot és készítettem a fejemben egy eléggé kezdetleges kis tervet, elindultam lefelé, hogy visszamenjek a munkahelyemhez, ahol az autót hagytam.

Már sötét volt, mikor leértem a lépcsőn. Azon nyomban kirontottam az utcára, mert már nem bírtam az épületben tovább, majd megálltam a járdán és kifújtam egy nagy adag levegőt.

-Baszottul nincs semmi nyom, amin el tudnék indulni. - morogtam magamnak.

A rendőrségnek mégis igaza volt...

Mi van, ha csak tényleg belőtte magát? Ah, ez akkora hülyeség! Miért tette volna meg? Hiszen egyáltalán nem láttam rajta, hogy bármi baja lett volna az élettel és nem is panaszkodott. Végig olyan vidám volt és szerettük is egymást. Semmi oka nem lett volna rá.

Ahogy ezen gondolkoztam, egyszercsak hallottam, hogy valaki elment mögöttem ezen a kihalt utcán.

Gyorsan utána néztem és láttam is egy fekete alakot. Fekete hosszú szövetkabát volt rajta egy nagy és ugyanolyan színű kalappal, plusz egy lakkcipő fedte lábait.

Félelmetes volt és ami még ennél is jobban megrémisztett az az volt, hogy bemenet ugyabba a romos épületbe, ahonnan én most jöttem ki az előbb.

Itt lakik...? Egy ilyen jól öltözött ember ebben a porfészekben lakna?

Úgy voltam vele, hogy ma már épp eleget láttam mindenből, ezért az autómhoz rohantam és a gázra táposva hazafelé indultam. A visszapillantóból még utoljára ránéztem a mögöttem lévő panelra és majdnem szívrohamot kaptam. Ez még is látszott a vezetésemen, mert majdnem átmentem a másik sávba, ami miatt rám is dudáltak páran, de most épp nem ez kötött le.

A lakásban, ahol az előbb voltam... égtek a lámpák és nem én hagytam úgy őket...

Tudtam, hogy az a lakás volt az, mert kívülről is lehetett látni, hogy a 6.-on van a folyosó mellett.

Az első ami eszembe jutott, az a fekete ruhás férfi volt...