BACK TO LOVE • F1

Kilencedik fejezet

CARLOS

A visszapillantó tükörből néztem végig, ahogy Alina összeesik pontosan ott ahol hagytam. Egy percig se gondolkoztam azon, hogy visszaforduljak-e vagy sem. Egyből kocsiba tettem és egyenesen a kórház felé indultam. A kezemben vittem a recepcióig, ahol átvették a nővérek. Kapott egy kórtermet, én pedig kint vártam a folyóson. Az orvos azt mondta, hogy pánikbetegsége van, amiről természetesen nem tudtam. Csomó kérdéssel bombázott meg a doki, amire egyetlen választ sem tudtam adni és bármennyire is fájt, bekellett ismernem, hogy egyáltalán nem ismerem már őt. Csak álltam a kis ablak előtt és bámultam, ahogy alszik. Még sápadtan, kiszáradt szájjal és kócos hajjal is gyönyörű volt. Legszívesebben bementem volna hozzá és soha többé nem mozdultam volna mellőle. De ezt nem tehettem. Így bármennyire is nem volt kedvemre való, írtam egy sms-t és vártam.

– Mégis mi a szar történt? – sietett be Lando a folyósóra Lina nővérével a nyomában. – Mit csináltál vele? – rontott volna nekem, de Rachel közénk állt.

– Kórházban vagyunk, ennek nem itt van a helye. – csitította le a fiút, majd rám pillantott. – Mi történt?

– Pánikrohama volt. Én... én nem tudtam, hogy pánikbeteg.

– Persze, mégis honnan tudtad volna? Csak ahhoz értesz, hogy hogyan tedd tönkre az életét. – válaszolt Rachel helyett Lando.

Akármennyire is visszaakartam fogni magam, Lando szavai annyira felbosszantottak, hogy nem bírtam ki.

– Nem tudsz te semmit! – léptem kicsit közelebb hozzá.

– Lehet, hogy nem tudok semmit, de ez az igazság. Akárhányszor megjelensz Alina közelében csak fájdalmat tudsz neki adni. Miért nem próbálod esetleg ki azt, hogy eltűnsz az életéből, hogy végre boldog tudjon lenni? – forrt a dühtől, csak úgy mint én. Csendben kellett volna maradnom, nem kellett volna semmit mondanom, de egyszerűen nem tudtam visszafogni magam.

– Mert nem tudok tőle távol maradni! – emeltem fel a hangomat – Sőt, nem akarok tőle egyáltalán távol maradni.

– Mennyasszonyod van!

– De nem önszántamból választottam ezt! – nem csak a két előttem állót leptem meg a válaszommal, hanem magamat is. Csend volt, senki nem szólalt meg. Mindketten döbbenten néztek rám, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok ebből kimászni.

– Mégis miről beszélsz? – lépett elém Rachel. Nagyon sóhajtottam, majd megszólaltam.

– Már így is túl sokat mondtam, ez nem tartozik rátok.

– Hogy mondod? – emeli fel kissé a hangját Rachel. – Nem tartozik ránk? Tudod te, hogy hogyan teltek miattad az elmúlt éveink? – közelebb lép és kissé meglöki a mellkasomat – Tönkre tetted a testvérem életét! Van neked fogalmad arról, hogy mennyire szeretett téged? Egy percig se gondold, hogy nincs közöd ahhoz, hogy most itt fekszik. Erről csak is kizárólag te tehetsz!

A szavai jobban fájtak, mint bármi más. Tisztába vagyok vele, hogy tökre tettem Alina életét. Én is látom, nem vagyok hülye. Annyira szerettem őt, sőt, még mindig szeretem, de akkoriban azt hittem ez lesz a helyes döntés. Azt hittem, hogy elfelejti ezt az egészet és jól lesz. Bárcsak visszamehetnék az időbe.