BACK TO LOVE • F1

Hatodik fejezet

Hajnali négy óra van és a sürgősségin ülünk lassan már két órája. Miután fél órán keresztül ömlött a vér az orrából, úgy döntöttünk, hogy bejövünk a kórházba. Bár Carlosnak kicsit sem volt kedvére a dolog, belátta ő is, hogy valószínűleg szüksége lesz orvosi ellátásra. Mikor ideértünk azonnal megröntgenezték és a jó hír az, hogy Lando valószínűleg nem ütött elég erőset, ugyanis nem tört el. Szóval most már csak azt kell megvárnunk, hogy elálljon a vérzés és mehetünk is haza. Nem szóltunk egymáshoz, Carlos kissé sápadtan pislogott nagyokat a mellettem lévő széken. Látszott rajta, hogy mennyire fáradt és be kell vallanom, én sem igazán voltam a toppon. Ez az este nem pont úgy alakult, mint ahogyan terveztem.

- Jobban vagy? – pillantottam oldalra.

- Igen, sokkal. – bólogatott, majd elvette az arcától az anyagot, ami kissé vörös színben pompázott. – Szerintem mehetünk.

- Elállt teljesen? – reflexszerűen érintettem meg az arcát és fordítottam magam felé a fejét, hogy lássam, tényleg igaza van. Mikor ráeszméltem tettemre, úgy rántottam el a kezemet, mintha megégettem volna magam valamivel. Elnézést akartam kérni tőle, de mire megszólalhattam volna, már felállt és a kezével az ajtó felé intett. Válaszképpen csak felálltam én is a helyemről és elindultam a kijárat felé. Kifelé menet akaratlanul is az ő irányába pillantottam egyfolytában, rengeteg vért veszített és féltem, hogy esetleg rosszul lesz vagy rosszabb esetben összeesik. Már épp szállt volna be a kocsiba, mikor megszólaltam.

- Majd én vezetek. Nem igazán lenne biztonságos, ha ilyen állapotban te vezetnél.

- Nincs semmi gond, jól vagyok. Hazaviszlek.

- Erre semmi szükség. – ráztam meg a fejemet. – Visszaviszlek a szállodába és utána hívok magamnak egy taxit. Egyébként is nálunk vannak a nagyszüleim és nem szeretném, ha összefutnátok.

Carlos kis hezitálás után ismét csak bólintott egyet, kezembe adta a kocsikulcsot és beült az anyósülésre. Miután elfoglaltam én is a helyemet és elindultunk, akkor tudatosult bennem a tény, hogy fogalmam sincs, hogy merre is kellene mennünk, ugyanis nem vagyok jártas a környéken.

-Te tudod, hogy merre kellene mennem?

Elővette a telefonját, elindította a GPS-t és a műszerfalon lévő tartóba helyezte. Nem szólaltam meg, csak követtem az utasításokat. Felkapcsoltam a fűtést, ugyanis elég hűvös volt odakint, Carloson pedig csak egy póló volt, lévén annak, hogy az egész pulóverét eláztatta. Háromnegyed óra kocsikázás után, már ott is voltunk a szállodánál. A hátsó bejáratnál álltam meg, reménykedve abban, hogy így talán senki sem vesz észre minket.

- Nem maradnál itt esetleg? – kissé furcsán nézhettem a mellettem lévő spanyolra, ugyanis egyből magyarázkodni kezdett. – Ne gondolj semmi rosszra. Csak innen körülbelül másfél órányira laksz és egész este fent voltál miattam, nem szívesen engednélek el egyedül. Tudom, hogy lemondtátok a nővéreddel a szobátokat, ezért aludhatnál nálam. Esküszöm, hogy egy ujjal sem érek hozzád.

Hezitálni kezdtem, fáradt voltam, viszont nem szívesen futnék össze ezek után Landoval úgy, hogy Carlossal éppen a szálloda egyik szobájába tartok. Így is elég bajt okoztam már neki, nem kell még egy balhé, az pedig pláne nem hiányozna, hogy ezúttal tényleg eltörje az orrát. A fiú, mintha a gondolataimban olvasott volna, egyből megszólalt.

- Lando nem a szállodába jött vissza. George írt egy üzenetet, hogy a szüleihez vitte és onnan indulnak ma a repülőtérre.

– Jó, rendben. – egyeztem bele és kiszálltunk mindketten az autóból. Lezártam, majd a slusszkulcsot a kezébe nyomtam és elindultam a bejárat felé Carlossal a nyomomban. Miután fellifteztünk, kinyitotta az ajtót és beljebb tessékelt, majd egyből megrohamozta az ágyat, én pedig ott toporogtam mellette, mint egy szégyenlős kis tinédzser.

– Nem foglak letapizni, esküszöm. Mondtam, hogy nem fogok hozzád érni. Feküdj le.

Úgy tettem, ahogy mondta. Levettem a cipőmet, lefeküdtem az ágyra és hátat fordítottam neki. Szinte egyből megéreztem magamon a takarót, amit rám terített. Akármennyire is fáradt és álmos voltam, képtelen voltam elaludni. Rég voltunk ennyire közel egymáshoz és a jelenléte ismét fojtogató volt.

– Nem tudok aludni. – szólaltam meg végül.

– Én sem, pedig eléggé kimerült vagyok. – hangja halk volt és erőtlen, tényleg nagyon kimeríthette ez az este. Felé fordultam, mire tekintetünk azonnal találkozott. Elmosolyodott, ami engem is mosolygásra késztetett. Pedig cseppet sem volt vidám a helyzetünk. Felsóhajtottam és becsuktam a szememet. Bárcsak elfelejthetném ezt az estét. Olyan jól indult minden, mégis katasztrófa lett a vége.

– Még mindig gyönyörű vagy. – szavai egyből visszarángattak a valóságba. Meglepetten pislogtam rá.

– Tényleg jó sok vért veszíthettél. – szólaltam meg, mire felnevetett.

– Komolyan mondtam, mindig így gondoltam. Az első perctől kezdve megfogtál. A göndör hajad, ami mindig kócosan omlott a válladra, a szeplőid, a gödröcskéid, egy szóval mindenedért oda voltam.

– Hagyd abba. Ne csinálj úgy, mintha bármit is éreztél volna irántam. Mindketten tudjuk, hogy ez nem így van.

Nagyot sóhajtott, majd a hátára feküdt és a plafont kezdte el bámulni. Hosszú percek teltek el és már azt hittem nem is fog mondani semmit, mikor megszólalt.

– Szerettelek, nagyon is. De sok minden történt abban az időben. Képtelen lettem volna akkoriban egy kapcsolatot kezelni és nem is mindenki örült volna neki. Tudom, hogy hogyan hangzik. Egy seggfej voltam, csak a magam érdekeit néztem. De hidd el, ha akkor belementem volna az egészbe, mostanra biztosan szakítottunk volna.

– Szerettél? – szívem ezerrel dobogott és nyelnem kellett egyet, mert a torkom szinte teljesen kiszáradt.

– Még ebben a pillanatban is szeretlek.