BACK TO LOVE • F1

Első fejezet

– Carlos Sainz. – nyújtotta felém a kezét, miközben egyenesen a szemembe nézett. Szóval ezt akarja játszani, mintha soha nem is találkoztunk volna és most látjuk egymást először. Bárcsak így lenne. Akkor talán nem lett volna az utóbbi három évem maga a pokol. Dehát ha ezt szeretné, akkor legyen így.

– Alina Collins. – Ráztam vele kezet, érintése pedig túlságosan is ismerős volt és bár nehéz bevallanom, az évek alatt ez volt az egyetlen dolog, amire vágytam.

Épphogy elengedtem, egy barna hajú lány jelent meg mellette, aki mosolyogva ölelte át a karját. Gyönyörű volt. Teljesen az ellentéte voltam és egyből le is esett, hogy én egyáltalán nem voltam a fiú esete. Valószínűleg akkor éppen csak én voltam kéznél és beérte velem is. Ez a gondolat pedig csak még jobban összetört. A szívem szúrni kezdett, torkomban egy gombóc keletkezett és alig kaptam levegőt. Lando beszélgetni kezdett velük, de láttam, hogy Carlos még mindig engem figyel. Nem mutattak be a lánynak, amit most jelen pillanatban egyáltalán nem is bántam. Muszáj lesz elmennem innen, mert iszonyat kellemetlen lesz, ha előttük jön rám a pánikrohamom. Nem tudhatja meg, hogy olyan szánalmas vagyok, hogy még évek múlva se tudtam túllépni a dolgokon. Pedig esküszöm, én nagyon próbálkoztam. Minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtsem azt a 4 hónapot, de egyszerűen képtelen voltam. Sosem éreztem így még senki iránt és a tudat, hogy ő nem fogja ezt viszonozni, teljesen felemésztett.

Mivel egyedül csak Carlos figyelt rám, így elsétáltam mellettük és a mosdó felé vettem az irányt. Befelé jövet eljöttünk mellette, így nagyjából tudtam, hogy merre is kellene mennem. Miután sikeresen megtaláltam a helységet, úgy rontottam be, mintha az életem múlna rajta. Szerencsémre nem volt foglalt, így egyből betudtam jutni. A csap felé fordultam és megnyitottam. Egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik, kapkodtam a levegőt és szörnyen szúrt a mellkasom. Hiába fordult már elő többször is, mindig olyan volt, mintha ez lenne az első alkalom. Az arcomra fröcsköltem egy kis vizet, de nem sokat segített. Telefonom után kutattam, de valószínűleg ott hagyhattam a szállodában, ugyanis egyik zsebemben sem találtam meg, ami szintén nem sokat segített a helyzetemen. Elzártam a csapot és a szélére támaszkodtam, még mindig nehezen kaptam levegőt. Egy kopogás zavarta meg a szenvedésemet.

– Alina, te vagy bent? Lando vagyok. Elég gyorsan eltűntél és csak arra vagyok kíváncsi, hogy minden rendben van-e.

Válaszolni akartam neki, hogy minden oké és menjen csak a dolgára nyugodtan, de egy szót sem tudtam kinyögni. Csak egy kis nyöszörgést tudtam kipréselni magamból, aminek hála, a fiú megijedt és benyitott a helységbe. Rémült tekintete találkozott az enyémmel a tükörben és meglepetésemre szinte azonnal leesett neki, hogy mi történik. Mindkét kezemet megfogta és óvatosan leültetett a földre, miközben ő elém térdelt.

– Figyelj rám, oké? Számoljunk el együtt tízig. – elkezdtem rázni a fejemet, de ő nem hagyta annyiban. – Tudom, furán hangzik, de hidd el segíteni fog. Csak figyelj rám és számolj.

Nem volt erőm tovább ellenkezni, így csak tettem amit mondott. Minden egyes számot mutatott a kezén és mondta velem együtt. Felénél jártunk, mikor éreztem, hogy egyre kevésbé szúr a mellkasom. Aztán mire elértünk a tízig, már kaptam rendesen levegőt is. Megkönnyebbülve hajtottam a fejemet a kezeim közé. El sem hiszem, hogy ez tényleg bevált. A nővéremnek vagy anyunak volt, hogy akár egy órába is telt, mire megnyugtattak, neki pedig sikerült pár perc alatt.

– Mégis honnan tudtad, hogy mit kell csinálni? – pillantottam fel rá értetlenül, mire elmosolyodott.

– Egy nagyon jó barátomnak is voltak pánikrohamai. Gyakran jött rá, mikor együtt voltunk, így utána néztem, hogy mivel segíthetnék rajta.