BACK TO LOVE • F1

Negyedik fejezet

Sajnos a vasárnap hamarabb eljött, mint ahogyan azt én gondoltam. Mire észbe kaptam, már a tükör előtt készülődtünk nővéremmel a futamra. Egy sárga mclarenes póló virított rajtam, amit megkötöttem elől, mert túlságosan is nagy volt rám. Fekete, egyszerű rövidnadrágot és egy hozzá passzoló szandált vettem fel, hajamat pedig egy laza copfba fogtam. Egy kevéske sminket is felraktam az arcomra, fújtam magamra a parfümömből és már indulásra is készen álltam. Idegesen toporogtam a nappaliban, miközben Rachel a cuccait kapkodta össze. Féltem, hogy a szüleim összefutnak Carlossal és féltem attól is, hogy Lando megtudja, hogy egészen eddig hazudtam neki.

– Indulhatunk? – kérdezte Rachel, mire én csak bólintottam és már mentem is ki az ajtón. Minél hamarabb ott akarok lenni a paddocknál, még véletlen sem szeretném, hogy bármi rosszul süljön el. Az út csendesen telt, szinte már belebolondultam a saját gondolataimba. Daniel vezetett, Rachel ült mellette, én pedig hátul foglaltam helyet. A gyomrom egész végig görcsben állt. Apuékkal csak később fogunk találkozni, reggel küldtek egy üzenetet, hogy hatalmas dugóba kerültek. Így elindultunk a paddock felé hárman. Bár megígérte Carlos, hogy kerülni fog minket, a tegnap történtek után nem voltam már benne biztos, hogy ez így is lesz. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mikor a Mclarenhez értünk és beléptünk a helységbe. Lando Andreassal beszélgetett, mikor meglátott egy mosoly terült szét az arcán, ami engem is mosolygásra késztetett.

– Nagyon helyes fiú. – súgta egy ismerős hang a fülembe, mire ijedten kaptam felé a fejemet.

– Jézusom, anya. Ti mikor érkeztetek meg? Nem úgy volt, hogy késni fogtok? – fordultam felé és egy nagy ölelésbe vontam. Észre sem vettem, hogy hónapok óta mennyire is hiányoztak nekem apuval.

– Sikerült mégis időben ideérnünk. Charlotte segített bejutnunk, nagyon aranyos nő.  – viszonozta ő is az ölelésem, majd kissé eltávolodott, hogy rám tudjon nézni. – Kicsim, eszel te rendesen? Olyan kis sápadtnak nézel ki.

– Minden oké, rendesen eszek. – nevettem el magam és tettem egy lépést hátra, majd apát is megölelgettem, aki eddig anya mellett állt.

– Szóval bemutatsz a helyes kis barátodnak? – somolygott anyu az oldalamon és Lando irányába pillantott. A fiú mintha tudta volna, hogy róla van szó, felénk kezdett lépkedni. Végül mellettem állt meg. Megakartam szólalni, de ő gyorsabb volt.

– Üdvözlöm! – nyújtotta anya felé a kezét, még mindig vigyorogva. – Lando Norris vagyok.

– Ugyan drágám, tegezz csak nyugodtan! – fülig ért a szája, le se tagadhatta volna, hogy mennyire élvezi ezt a helyzetet. Biztosan nagyon szimpatikus lehet neki, pedig még nem is ismeri őt. Végül elfogadta a kezét. – Maria Collins, Alina édesanyja.

Apának szintén nagyon jó kedve volt, bemutatkozott Landonak, majd mindenféle szakmai kérdésekkel kezdte nyaggatni, amire ő örömmel válaszolt. Mire észbe kaptam már nem is mellettünk álltak, hanem kifelé vették az irányt a másik Mclarenes box felé. Anya pedig Charlotte-al keveredett beszélgetésbe. Ledöbbenve álltam egyhelyben. Még csak pár perce ismerik a szüleim, mégis az ujja köré csavarta őket. Gyanúsan pillantottam Rachel felé, aki mikor észrevett, egyből másfelé kezdett nézelődni.

Te! – néztem rá összeszorított szemmel. Melléléptem, mire ő menekülni akart, de időben elkaptam a kezét. – Mit mondtál anyuéknak?

– Lehet, hogy elmeséltem nekik, hogy elég sok időt töltötök együtt.

– Lehet?!

– Biztos. – húzta el a száját.

– Rachel. – sóhajtottam fel bosszankodva. – Tudod milyenek. Lando csak a barátom.

– Tudom, de olyan jó volt téged boldognak látni, izgatott lettem és kifecsegtem anyának, ő pedig tovább adta apának. Ne haragudj. – nézett rám bűnbánóan, én pedig ismét felsóhajtottam.

– Semmi baj. Gyere, keressük meg apuékat, mielőtt még itt a verseny előtt teljesen lefárasszák a fiúkat.– odanyújtottam neki a kezemet, amibe ő boldogan belekarolt és elindultunk a csapat után.

Húsz perc alatt érte el Lando, hogy apa teljes mértékben rajongjon érte. Sosem volt egy nagy műszak zseni, viszont mindig is rajongott az autókért, többször is elszeretett volna jönni már Daniel futamjára, de a munkája sosem engedte meg. Most viszont olyan csodálattal nézi mindkét pilótát, hogy öröm rájuk pillantani. Mint kiderült Lando is hivatalos lett hozzánk a mai vacsorára. Kissé vonakodtam a dologtól, de megnyugtatott, hogy szívesen jön, így végül belementem.

Mivel anya megszomjazott, így a büfé felé vettük az irányt. Még volt fél óra a kezdésig, úgyhogy nem kellett annyira sietnünk, ráérősen sétálgattunk az emberek között. Már majdnem ott voltunk, mikor egy ismerős arcot pillantottam meg a tömegben. A szívem egyből a torkomban dobogott és fogalmam sem volt, hogy mit kellene csinálnom. Ő is észrevett minket és kicsit sem segített a helyzetemen a kétségbeesett tekintete. Elkaptam anyának az egyik kezét és magam felé fordítottam. Értetlenül pislogott rám, nem igazán értette, hogy mit csinálok. Jó magam sem tudtam, hogy mit teszek éppen.

– Mi lenne, ha inkább a futam után keresnénk valami innivalót? Nem igazán szeretnék lemaradni a kezdésről.

– Kicsim, még van fél óránk. Ne aggódj, visszafogunk érni addigra. – mosolygott rám és már fordult is volna meg, de visszarántottam. Carlosra pillantottam, aki egy bocsánatot tátogott éppen el, majd sietős léptekkel indult meg a másik irányba. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel.

– Alina, minden rendben van? – kérdezte édesanyám aggódva.

– Igen, ne haragudj. Csak kicsit izgulok a fiúk miatt. – mosolyodtam el. – Menjünk, keressünk neked valami innivalót.

_________________________

A fiúk eredménye végül nem lett olyan rossz, Lando a negyedik, míg Daniel az ötödik helyen ért célba. Örültek neki, hiszem voltak már ennél sokkal rosszabb helyen is és ahhoz képest ez igen jónak számít. Bár biztos voltam benne, hogy Danielnek nem tetszik, hogy csapattársa előtte ért be, de ezt egyáltalán nem mutatta ki. A kezdeti nehézségek ellenére, szerintem kezdenek egymással megbarátkozni és talán még meg is kedvelték egymást. 
Miután a fiúk megtették a futam utáni kötelességüket és átöltöztek, egyenesen az autók felé vettük az irányt és elindultunk haza. Lando és én anyuékkal tartottunk, míg Rachel és Daniel külön autóval jött. Az út nem volt hosszú, körülbelül háromnegyed órányira lakunk a várostól. Izgatottan pattantam ki a kocsiból, hónapok óta nem voltam itthon és jó érzés volt újra itt lenni. Körbepillantottam, de nem vettem észre semmi változást. Pontosan ugyan úgy néz ki minden, mint eddig.

– Nem is mesélted, hogy lovardátok van. – lépett mellém Lando, majd kíváncsian rám pillantott.

– Nem kérdezted. – rántottam meg a vállamat. Hitetlenkedve nézett rám, majd egy legyintéssel lezártnak tekintette a témát vagyis azt hittem, hogy ezt gondolta, amíg meg nem szólalt, ezzel visszavágva nekem.

– A húgom díjugrató, elég ügyes benne. – most rajtam volt a sor, hogy elképedve nézzek rá. Arcomat látva, egyből nevetés tört ki belőle. – Nem kérdezted. – jelentette ki, majd megrántotta a vállát, utánozva ezzel az előbbi cselekedetemet.

– Nem vághatsz vissza a saját beszólásommal! – néztem rá szúrós tekintettel, mire ő vigyorogva közelebb lépett hozzám. Túl közel volt, parfümje pedig egyből megcsapott. Egy pillanatra becsuktam a szememet, hogy összetudjam szedni magamat, de nem sokat segített a helyzetemen.

– Miért, különben mi lesz? – hiába is terveztem, hogy visszaszólok neki, mikor szememről a számra tévedt a tekintette, elveszítettem minden józan gondolatomat. Tett felém még egy lépést, óvatosan a fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset, majd a keze a tarkómnál pihent meg. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem, ahogy veszi a levegőt. Testemnek minden porcikája reagált az érintésére. Előre hajolt, de esélyünk sem volt már a következő lépésre.

– Drágáim! – kiabált anya a bejárati ajtóból, mi pedig egyből eltávolodtunk egymástól. – Nem jöttök be?